Antall József szerk.: Képek a gyógyítás múltjából / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 5. (Budapest, 1972)

Képek a gyógyítás múltjából (kiállítási vezető)

IV. A FELVILÁGOSODÁS KORA ÉS AZ ORVOSTUDOMÁNY Mint minden nagy szellemi áramlat, a felvilágosodás sem tűri el, hogy évszámok karójához kössék. Különösen akkor nem, ha eszmei tartalmát egy tudományág - jelen esetben az orvostudomány - szűkebb keretei között kívánjuk vizsgálni. Időben és térben lassan terjedő eszmék, hatásuk következtében született ellenvélemények kiegyenlítődése hosszú, néha polarizált, máskor párhuzamosan futó folyamatokat takarnak. Orvostörténelmi szempontból a XVII. század nem választható el a XVIII. század elejétől. A nagy felfedezők újra rájönnek arra, hogy munkásságukat az „emberi nem boldogulása" érdekében kell kifejteniük. A kutatást nem önmagáért, hanem az emberek felvilágosítására, a természetfölöttiben gyökeredző balhiedelmek eloszlatása céljából kell folytatni. Az empíria alapján állva igaznak csak azt ismerték el, amit a tapasztalat és a józan ész igazolt. Ezért tették tudományos munkájuk alapjává a megfigyelést és a kísérletet. A természettudományok forradalmának széles alapjára épülő szaktudományok tág látóhatárt biztosítottak az orvostudományi elmélet és ezen keresztül az orvosi gyakorlat számára. i. A természettudományok fejlődése Orvos- és gyógyszerészettörténeti szempontból elsőnek a kémia fejlődéséről kell - a rangsorolás igénye nélkül - szólnunk. A mai értelemben vett kémia fejlődéstani szempontból az ókori népeknek az ismeretlenség ködébe vesző vegytani ismereteivel kezdődött. Majd a „titkos tudomány", az alkímia, korszaka következett, amely egyesek szerint Kínából, mások szerint Egyiptomból indult el hódító útjára, és a XVII. századig tartott. A reneszánszban született orvosi vegytan, az iatrokémia párhuzamosan haladva az alkímiával, egyre jobban érvényesült. A XVII. század közepétől a XVIII. század utolsó negyedéig az úgynevezett flogiszton(tűz-anyag)-elmélet uralkodott. Tévhite ellenére is a flogisztonkorszak az, amely a kémiát a természeti tüneményeken alapuló tudomány útjára vezérelte. A XVIII. század végi nagy politikai forradalmak társadalmat átalakító erőinek kisugárzásában igazi forradalom zajlik le a kémiában is. Vezéralakja az a Lavoisier (1743-1794), akit maga a forradalom küldött a vesztőhelyre. Ő az, aki a kutatás alapeszközévé a mérleget tette, és ezzel megingathatatlan matematikai alapokra helyezte a kémiát. Az oxigén felfedezője, Priestley (1733-1804), szénsav előállítására szolgáló készülékének vázlata előtt egy azonos elven működő szódavízkészítő apparátust helyeztünk el. Az egész élővilágot felölelő új rendszert alkotott Karl von Linne (1707-1778) svéd orvos, aki meghonosította a binomiális nómenklatúrát (kettős elnevezés),