Antall József szerk.: Képek a gyógyítás múltjából / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 5. (Budapest, 1972)

Képek a gyógyítás múltjából (kiállítási vezető)

18 lön kell szólni a metszeteket alkotó művészről, akinek személyében napjainkig nem tudtak megegyezni a kutatók. Legnagyobb valószínűség szerint Vesalius honfitársa, a Tizian-iskolához tartozó Jan Stephan van Calcar (1499-1546), készítette a fametszeteket, de van olyan nézet is, hogy maga Tizian is közreműködött a munkában. Kiállításunkon egy 1551-es nürnbergi kiadás látható Vesalius híres könyvéből. Előtte egy későbbi (XVII-XVIII. sz.) anatómiai fafaragvány áll. (13. ábra) Mellette két igen érdekes és értékes, a XVII. századból való szétszedhető, faragott elefántcsont szülészeti tanfigura, amelynek anatómiai felépítése - ha orvostudományi alapon vizsgáljuk - Vesalius előtti ismeretekre utal, stílusjegyei azonban a XVII. század közepére teszik. Készítőjük, Stephan Zick (1639-1715), híres nürnbergi elefántcsontfaragó mester volt. (14. ábra) A hátteret Valerius Bellatus Velencében, 1575-ben keltezett orvosi diplomája adja. Vesalius, Nicolaus Tulp (Rembrandt róla festette világhírű képét), Girolamo Francastoro érméi egészítik ki a tárlót. b) A vérkeringés felfedezése Galenus (i. sz. 130-200), Marcus Aurelius császár „udvari orvosa" - „akinek tudása másfél évezreden át serkentette, ugyanakkor mérhetetlen tekintélye gátolta az orvostudomány fejlődését" - már megközelítette, de nem oldotta meg a vérkeringés problémáját. Tévesen azt hitte a májról, hogy a vénarendszer központja, és hogy az termeli a vért. Tévedett abban is, hogy a szív elválasztó falát véráteresztő anyagként képzelte el. A vér útjának irányát, az ereket, meglehetősen pontossággal írta le, de az önmagába visszatérő keringésre nem jött rá. A Galenus által képzelt rendszert kis ábrán mutatjuk be. A vérkeringés felfedezésének másik előfutára a teológus-orvos, Miguel Servetus (1511-1553), a kisvérkör felfedezője. 1924-ben hozták nyilvánosságra, hogy egy XIII. századi arab orvos, Ihn al Nafisz (1210-1288) „elsőként írta le a szív elválasztó septumának átjárhatatlanságát, és utalt a kisvérkörre." A vérkeringés felfedezésében nem kis szerepet játszott a vesaliusi tanokat híven őrző páduai egyetem anatómiacentrikus szemlélete. William Harvey (1578-1657) cambridge-i professzora volt az a Caius, akinek a tanára viszont Vesalius volt. Harvey Caius ösztönzésére ment Páduába, ahol 1602-ben doktorált, miután hallgatta Fabricius ab Aquapendente vénabillentyűkről szóló előadásait. Angliába visszatérve, előbb a híres Bertalan-kórház orvosa volt, majd az anatómia és sebészet tanárává nevezték ki a College of Physicians-ban. Anatómiai és biológiai kísérletei alapján már 1616-ban tartott előadásaiban ismertette a vérkeringés felfedezését, de csak további 12 évi kísérletezés és összehasonlító állattani vizsgálatok után jelentette meg könyvalakban. Korszakalkotó művének címe: Exercitatio anatomica de motu cordis et sanguinis in animalibus (Frankfurt, 1628). A felfedezés nagy vihart váltott ki az anatómusok köré-