Varga Lajos: Az Országos Közegészség Tanács kiemelkedő orvos tagjai (1868—1893) / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 2. (Budapest, 1964)

Wágner János

Munkásságát és emberi tulajdonságait a következőkben lehet röviden összefoglalni. Nagy érdeme, hogy az addig teljesen elhanyagolt diétetikát az őt megillető helyre emelte. 1846 óta egyetemi tanárként a holt latin nyelv helyett tiszta magyar nyelven kezdte és tartotta meg diétetikai előadásait, amelyek addig még nem voltak rendszeresítettek. . . . „Minden orvosi kötelesség - mondotta 1846. október 19-i előadásában - az egészség fenntartásában, a betegség gyógyításában összpontosul . .. Ezen kettős orvosi kötelesség szerint az egész orvosi tudomány két fő részre oszlik, t. i. a hygiénére, vagyis éptanra és a szorosabb értelemben vett gyógytanra. A ,betegséget' . . . megelőzni könnyebb feladat, mint meggyógyítani, de még sokkal dicsőbb is, mert az orvos a betegség fejlődését gátolva, ezen törekvése által egyszersmind a legnemesebb, legemberibb érzetre mutató tettet visz végbe, łnidőn ha célját eléri, magát mint gyógyítót szükségtelenné teszi-" • • • Előadásának befejező szavaiban a következőket hangsúlyozta . . . „Azt állítják, hogy hiányzik nálunk az ember . . . Igaz-e ezen állítás, nem tudom, de tudom azt, hogy hazánkban nem csekély számú embert előítéletek már anya łñéhébeñ megölnek, a csecsemő életfonalát kettévágják, úgy a rñegle kor teljes erőit döntik kora sírba, vagy ami még rosszabb, nyomorúvá teszik. E részben tehát még sok teendő van s jut minden emberbarátnak tágas, noha szerény tér, melyen hazájának s polgártársainak roppant hasznot hozhat s tnagának megszerezheti azon boldogító öntudatot, hogy a legemberibb célt, népének egészségi fenntartását eszköz é .. !' Diétetikai előadásait a következő kérdések köré csoportosította: alapfogalmak, a diétetika hasznossága, befolyása a méregtanra, az orvosi rendőrségre és szükségessége a nevelőnek. Mint klinikus és mint oktató kétkedő volt, de az új felfedezésekben az igazságnak mindig tárgyilagos értékelésére törekedett. A klinikai kutatás valódi értékeit meghonosította. Nem a megrögzött vizsgálati és gyógyító eljárások voltak gyakorlati vezérelvei. Könnyű volt így az is, hogy hallgatóságához alkalmazkodjék, annál is inkább, mert egyszerű, világos, érthető előadásaiban nem tengtek túl az elméleti fejtegetések, ugyanakkor sohasem hallgatta el a kutatások új eredményeit. A fősúlyt a diagnózisra és terápiára fektette. A betegek vizsgálatában a legnagyobb lelkiismeretesség és pontosság jellemezte. 17 Orvostörténeti Közi. 257