Varga Lajos: A közegészségügy rendezése és helyzete hazánkban a múlt század utolsó negyedében / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 1. (Budapest, 1962)

A) A közegészségügy rendezését megelőző néhány jelentősebb esemény és az 1876. XIV. tc. megalkotása

kapott (a protomedikusok között az utolsó ilyen Lenhossék Miháíy Ignác volt). A közegészségügy rendezésének eszméjét hazánkban is, akárcsak külföldön, orvosok vetették fel. Perlitzi János Dániel orvostudor, Nógrád megye tisztifőorvosa 1751-ben javasolta, hogy a nagyszombati egyetemen orvos-sebészi kart és „orvospolitiá"-t állítsanak fel. 1752. október 26-án rendelkezést adtak ki, hogy minden megyében és minden városban közköltségen nyilvános orvostuclort kell alkalmazni. A rendelkezés országos végrehajtása azonban elmaradt. Több megye azzal érvelt, hogy már egy borbéllyal amúgy is ellátottak. Vele tökéletesen meg is elégedettek. Üjabb rendelet kiadása vált szükségessé, melyben felhívták az „ellenálló" megyéket, hogy a borbély „megyei sebész"-ként továbbra is megtartható ugyan, de elengedhetetlen az orvostudor („főorvos") alkalmazása. Az orvostudorok azonban nem számítottak „nobilis bene possessionatus"-nak, csak a jogtudósok. A ,,főorvos"-ok csupán ,,conventionatus"-ok voltak, ami azt jelentette, hogy ,,fizetés"-üket „bér" címén kapták és a „szegődményes"-ekkel (börtönfelügyelő, pandúr, perszekútor, kéményseprő) egy lajstromon szerepeltek; a „szolgá"-k sorába tartoztak. Annyi volt a különbség mindössze, hogy hivatalos körútjaikra huszárt vihettek magukkal. 1770-ben Mária Terézia (uraik, id.: 1740—1780) orvosa, van Swieten javasolta az egészségügy rendezésére a „Generale Normativum in re sanitatis" kiadását. Erre elsősorban azért volt szükség, mert az országgal szomszédos török tartományokban uralkodó pestisjárványok nemcsak Magyarországot, hanem a Monarchia valamennyi tartományát is veszélyeztették. Lakosságuk jelentékeny részét ismételten ki is pusztították. Megbénították a gazdasági életet, lehetetlenné tették az adók behajtását, a katonai toborzásokat, hadseregek szervezését és fenntartását. A „Generale Normativum in re sanitatis" megjelenése után a magyar közegészségügy szervezetileg tulajdonképpen hármas hatáskörön nyugodott. A hármas hatáskör: az orvos, sebész és gyógyszerész feladatait foglalta magában. 4