Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 234-237. (Budapest, 2016)
A FISCHER JAKAB EMLÉKÜLÉS ANYAGA - Kapronczay Károly: Ideg- és elmegyógyászat Magyarországon a 19/20. század fordulóján
A Fischer Jakab emlékülés anyaga 125 A FISCHER JAKAB-EMLÉKÜLÉS ANYAGA Alább a Semmelweis Egyetem Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinikáján 2014. szeptember 23-n tartott Pszichiátriai ellátás, oktatás és kutatás a 20. század elején Magyarországon - Fischer Jakab emlékülés-en elhangzott előadások, utóbb a szerzők által írásba foglalt anyagát közöljük. IDEG- ÉS ELMEGYÓGYÁSZAT MAGYARORSZÁGON A 19/20. SZÁZAD FORDULÓJÁN KAPRONCZAY KÁROLY Philippe Pinei (1745-1826) nevét az elmegyógyászat szimbolikus fordulópontként őrzi: amikor 1797-ben a Párizs melletti Bicétre kórház-elmegyógyintézet néhány elmebetegéről levette a bilincseket, még aligha több egy látványos, de mégis sorsfordító cselekedetnél. Ez jelképezi, hogy megszűnt a pszichotikus betegek „kusztodiális” ápolási módszere, de még mintegy másfél évszázad kellett, hogy az elmebetegekkel kapcsolatban megváltozzon a társadalom diszkriminatív megítélése. A pszichés vagy zavarodott elmeállapotú betegekkel a család vagy egy szükebb közösség törődött, amit még nem egészített ki „orvosi felügyelet”. Különösen ritka megoldásnak tűnt, hogy a Balkánon - a török megszállta területeken - néhány betegápolással is foglalkozó ortodox kolostorban elmebetegeket is befogadtak, megszervezték foglalkoztatásukat, hasznos munkára képezték ki őket. Ez a gondolat nem idegen a dél-erdélyi székely falvak közösségi szemléletétől sem, erre épült fel később a lelki és értelmi sérültek dicsőszentmártoni terápiás foglalkoztatása is. Az egyházi humanitárius gondozás nem állt távol az irgalmas rendtől: 1831 -tői működtette az elmebeteg részlegét egy különálló épületben. Ide elmebetegségben szenvedő szerzetesek, egyházi személyek kerültek, illetve az egyház szolgálatában lévő személyek. Buda város évente meghatározott összeget fizetett a rendnek, a „pszichiátriai” osztály valójában a rend 1950-ben bekövetkezett feloszlatásával szűnt meg. A hazai orvostársadalmat a 18. század végétől foglalkoztatta az elmegondozás intézményi hátterének kialakítása, mi több, II. Lipót császár 1791. augusztus 26-án kelt rendeletében „őrj intézet” megalapításáról rendelkezett. A szándék ugyan létezett, de ezt tett nem követte, bár az 1802. évi országgyűlésen mégis foglalkoztak a kérdéssel. 1807-ben Ferenc császár közadakozásra szólította fel a hazai nemeseket, mivel az országos tébolyda építésére kevés pénz állt rendelkezésre. A királyi felhívásnak nem lett visszhangja: 1812-ben a bécsi tébolyda - az intézmény zsúfoltsága miatt - még fizetés ellenében sem volt képes magyar betegeket fogadni, sőt már a prágai, a lembergi elmegyógyintézetek is elutasították a magyar beteget, így őket szegényházakban, börtönökben tartották, így az „alkalmazott bánásmód” nem különbözött a bűnözőkkel szemben szokásos módszerektől.
