Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 234-237. (Budapest, 2016)
A FISCHER JAKAB EMLÉKÜLÉS ANYAGA - Kapronczay Károly: Ideg- és elmegyógyászat Magyarországon a 19/20. század fordulóján
126 Comm, de Hist. Artis Med. 234-237 (2016) 1819-ben Pfisterer András (1759-1825) országos főorvos 70 ágyas elmegyógyintézetre tett indítványt, amely a mai Szabadság tér környékén - akkor ez városszéli terület volt - állt volna, de alternatívaként felmerült a budai Vérmező és az óbudai kiscelli kolostor átalakítása is. A Helytartótanács egészségügyi osztálya Pécsen, Pozsonyban és Pápán is keresett megfelelő helyet, míg Nádasdy Ferenc váci püspök 1836-ban Vácott tébolyda célra megvásárolta a helyi Ludovica Akadémia egyik nem használt épületét, amelynek felépítésére a kalocsai érsek 50 ezer forintot adományozott. Kikérték a pesti tudományegyetem orvosi karának a véleményét, amely alkalmasnak tartotta az épületet, de az 1838. évi pusztító pesti árvíz mindent elpusztított. 1843-ban István nádor más helyen megvalósuló építkezésre tett javaslatot. A tébolya ügyére 1847-ben tértek vissza: két fiatal orvos, Schwartzer Ferenc (1818-1889) és Pomutz Konstantin (1815-1883) közös beadványban kérte a nádort, hogy külföldi tébolydák tanulmányozása céljából, államköltségen küldje őket európai tanulmányútra, elsősorban német, francia és angol tébolydákat szeretnének megtekinteni. Ezek ismeretében javaslatot tennének egy hasonló magyar intézmény megtervezésére. A tanulmányútra 1848. április 4. és július 9-ike között került sor, visszatérésük után Schwartzer Ferenc 34 oldalas beszámolót nyújtott át a Batthyány - kormánynak. A záró részben javaslatot tettek az esetleges helyszínekre: említésre került a Gellért-hegy budai hegyek felőli lankái, az óbudai kiscelli kolostor épülete, a Kamaraerdő vidéke és a Lipótmezőn az a területet, amelyet Buda városa már 1829-ben felkínált erre a célra. A tervezet megvitatására nem került sor, mert kirobbant a szabadságharc és Schwartzer Ferenc is honvédorvosi szolgálatot vállalt Fekete Ferenc néven. Látszólag egy országos gyógyintézet megvalósítása állt a terv középpontjában, de ennél többről volt szó: az orvosilag kézben tartott elmebeteg-gyógyászat lehetőségének megteremtését szorgalmazták. Ilyen intézmény nem létezett a hazai betegellátás infrastruktúrájában, sőt az elmegyógyászat sem szerepelt az orvosképzés kötelező vagy rendkívüli tantárgyai között. Az előzmények között említettük a bécsi, a prágai és a lembergi tébolydákat, ahol nemcsak orvosi felügyelet, de tudatos terápiás munka folyt. Bécsben működött a magyar születésű Viszanik Mihály (1792-1873) elmegyógyász, egyetemi tanár, aki szaktekintélynek számított az elmegyógyászat területén, kitüntető szerencsének minősült nála tanulmányúton lenni. Többek között Széchényi Istvánt vagy másfél évtized múlva Semmelweis Ignácot is Bécsben gyógykezelték. Széchenyi betegsége idején Magyarországon még nem létezett ilyen gyógyintézet. Semmelweis esetében már működött a „Schwartzer-szanatórium”, de a pesti orvosi kar tanárai nagyobb bizodalmát tápláltak a bécsi gyógykezelés sikeréért. A szabadságharc bukása után Magyarország közigazgatása közvetlenül a bécsi kormány alárendeltségében működött, öt helytartóságot hívtak életre, amelyek felett báró Geringer Károly kormányzó állt. Schwartzer Ferenc 1850 márciusában, beadványban kereste meg Geringer Károlyt, kérve az állami tébolyda ügyének felkarolását, hiszen ezen a téren hazánk lemaradt Európához képest. Csak példaként hozta fel, hogy a közeli Ausztria területén már három ilyen működik, a Monarchia területét tekintve összesen 6 intézet létezik. Az ügyet a bécsi belügyminisztérium intézte tovább, egy bizottsággal megvizsgáltatta az addig szóba került helyeket, a váci Ludoviceum épületét alkalmatlannak találta, a budai helytartóságot arra utasította, hogy a megjelölt további helyeket alaposan vizsgálja meg. Végül a budai lipótmezei helyszínnél állapodtak meg és Hollán /l<7o//'helytartósági tanácsos - maga is orvos volt - és Riedl Gottfried, a bécsi tébolyda igazgatója a legmegfelelőbb ajánlást adta e
