Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 230-233. (Budapest, 2015)
KÖZLEMÉNYEK - Kaán Miklós, ifj.: A fog és szájbetegségek gyógyítása állati és emberi testrészekből nyert orvosságokkal
142 Comm, de Hist. Artis Med. 230-233 (2015) hatásai orvosi szempontból (Grynaeus szerint): a nyirokkeringés és a sejtlégzés javulása, a toxinok gyorsabb elszállítódása, a jobb felszívódás. A nadályfogás ősi mesterség lehetett, de Grynaeus szerint: idővel „a társadalom, a falu (sőt a piac) perifériájára került emberek váltak nadályosokká”. Németh László, Karácsony Sándor és Oláh Andor is megállapította, hogy törés következett be a mesterség művelőinek történetében, lenézett, üldözött foglalkozássá vált tevékenységük. Ennek ellenére a 19. sőt a 20. században is sok ember vette igénybe falun a piócagyűjtők szolgálatait, s széles körben alkalmazták a vérszívókat különböző kórok kezelésénél, sőt sok ház ablakában lehetett megtalálni a piócás üveget. Vajkai (1942) szerint a Borsa völgyében fogfájás ellen piócát tettek a fog ínyére, de alkalmaztak piócát fogfájás gyógyítására a Csallóközben is (Danterné Tóth 1986, 1994). Az arcra helyezték, s „o pióca jól kiszívta a rossz, gennyes vért, s vele a fájást is.” Kisteleken a piócát a gyulladásban lévő ínyre helyezték (Süli 1976). A Hajdúságban azt tartották, hogy piócát felragasztani csak szép, tiszta időben érdemes, mert szeles borús időben lehet, hogy meg sem tapad, de ha mégis megtapad, akkor is többet árt, mint használ (Liszt 1902). 1.6. Ganéjterápia (állati és emberi ürülékek, váladékok) alkalmazása különböző szájüregi betegségek esetén A népi orvoslás természetes gyógymódrendszer, amelynek részét képezi a székletek, a vizelet, illetve néha más emberi vagy állati eredetű váladékok felhasználása is. Az ókori keleten is alkalmaztak már ürüléket gyógyszerként, az ókori Egyiptomban például emberi székletet (Duin-Suctiffe 1993); Mezopotámiában pedig az agyagtáblák tanúsága szerint gyíkszékletet (Duin-Suctiffe 1993). A galambganéjt az asszírok olajba keverve a húgycsőfolyás gyógyítására tartották alkalmasnak. A középkorban azután valósággal dúlt a ganéjterápia, mely igen válogatós volt: egyik betegségre a bárányganéj volt jó, a másik betegségnek csak a sertésganéj használt, a harmadiknak a lóganéj. A különböző emberi és állati ürülékeknek mágikus erőt tulajdonított a nép, s nem véletlenül, hiszen ezek az anyagok természetes hatóanyagokkal is rendelkeznek, így alkalmazásuk gyakran hatásos lehetett. Az ürülék - amellett, hogy az esetek kisebb részében fertőzést is okozhatott - olyan baktériumokat tartalmaz, melynek anyagcseretermékei gátolják a kórokozók elszaporodását; ráadásul a friss, meleg trágya, mint pépes borogatás, jó melegen tarthat egy-egy testrészt, és elősegítheti a gyulladások gennyes beolvadását. Pólya (1941) szerint a földműves emberek még a fejlett országokban is igen sokáig használták ezt a módszert, mert a földműves ember számára, aki gyakran foglalkozik trágyával, ez távolról sem olyan undorító, mint ahogy azt a városi ember gondolná. A ganéjterápia sok esetben azt célozta, hogy a betegben lévő démon (a megszemélyesített betegség) megundorodjék, és távozzék. (Bizonyos esetekben azonban a tisztelet jele is lehet a ganéj felhasználása, ilyen amikor például a dalai láma székletéből a hívek részére amuletteket készítenek, sőt labdacsok formájában tisztelői gyógyszerként is alkalmazzák.) A múlthoz képest napjainkban már háttérbe szorult az ürüléknek - valamint a nyálnak és a tejnek -népi gyógyszerként való felhasználása, mégis sokáig szerepelt a népi orvoslás „gyógyszerkincsei” között.
