Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 230-233. (Budapest, 2015)
KÖZLEMÉNYEK - Kaán Miklós, ifj.: A fog és szájbetegségek gyógyítása állati és emberi testrészekből nyert orvosságokkal
KAAN Miklós, If).: A fog és szájbetegségek gyógyítása 141 Használták a fogak gyógyítására a tojást is, többnyire más anyagokkal összekeverve. Az Ars medica az erős fogfájás elmulasztására ajánlotta a tyukmonyfehérje (tojásfehérje) és az ópium keverékét, melyet a fájós fogra kellett tenni (Lentsés 1577). Egy 18. századi Or- vosságos könyv pedig tojásfehérje, timsó, faolaj és égett bor keverékét javasolta (1. az ábrát!). Gajda Pál (1903) a Nagy-Kunságban hallotta, hogy a megszárított záptojást porrá törik és avas hájra téve alkalmazzák fogfájás ellen. Részlet egy 18. századi Orvosságos könyvből (Oct. Hung. 754.) 1.4. Ritkábban, de előfordult az is, hogy emberi keményszövetet, főleg csontot (fogfájás ellen például fogat) használtak gyógyításra. Természetesen ez is az analógiás gyógyítás körébe tartozik. Török (1619. In: Hoffmann 1989): Az meöli giermöknek eleözeör foga kezd hullanj, az mellik eleöszeör ki esik, aszald megh, uesd mosarba, teörd megh, ad megh innia, es soha foga annak utanna nem faj. Vagy: Göcsejben „A nő fájós fogát holt nő, a férfiét holt férfi fogával kell meghúzogatni” (Gönczi 1905, 1914). Érdekes, hogy a holt ember fogát (néha állatok fogát) nemcsak foggyógyításra használták, hanem gyakran „kötés” ellen is. Vajkai (1942) írta le, hogy az Ars medica és más források is megkötés ellen a holt ember fogával való füstölést ajánlják. Ilyen receptet találunk például az Orvosságoknak rendszedése (17. század In: Hoffmann 1989) című munkában: Ha a uölegent megh kötik hazasjsjagaban. Végied az holt ember fogát, és azal az uölegent füstöld megh, az után Isten segetsegebül kedvet teheti az menjaszonnak. 1.5. Piócázás a fogeredetű és egyéb szájüregi gyulladások kezelésére Ugyancsak ismert gyógymód volt a korai orvosló és receptkönyvekben a pióca alkalmazása is. Az állati eredetű gyógyító eljárások közül ez az egyetlen, ahol élő állatot alkalmaztak a fogfájás vagy más szájüregi betegség gyógyítására. Már Pápai Páriz (1690/1747) említi a nadályt, mint a fogfájás ellenszerét. Ennek alapja valószínűleg az a gyakorlat lehetett, hogy akut és krónikus gyulladások esetén - nem ritkán - nadályt helyeztek a gyulladt területre, amely kiszívta a kóros váladékot. Elsősorban az arcon jelentkező gyulladások, duzzanatok képezhették indikációját ennek a gyógymódnak, de előfordult, hogy a fájós fog melletti ínyre helyezték a piócát. Nadály és nadályosok című munkájában Grynaeus (1962) írt részletesen a piócakezelés magyarországi történetéről. Latin nyelvemlékeinkben már a 13. századtól felbukkan a nadály szó, később jelenik meg szinonimaként a szláv eredetű pióca. A piócamarás jótékony helyi
