Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 226-229. (Budapest, 1914)

TANULMÁNYOK - Kapronczay Károly: Mozgalmas két évtized. Az Orvostörténeti Könyvtár megalakulása és története

256 Comm, de Hist. Artis Med. 226-229 (2014) Az Országos Orvostörténeti Könyvtár első „nyugati” kapcsolata 1952 januárjában épült ki Bartók Imre egyetemi magántanár, a hazai szemészettörténeti kutatások jeles képviselő­jének közvetítésével a Délafrikai Köztársaságban élő dr. N. Finn - az 1930-as években Ma­gyarországról elszármazott dr. Finn Nándor - főorvossal, aki a Magyarok Világszövetsége által közreadott Hírek c. kiadványában találkozott az Országos Orvostörténeti Könyvtár megalapításáról. A felsőbb hatóságok által engedélyezett kapcsolatból a könyvtár számos igen értékes könyvvel, és a múzeumi gyűjtemény ritka népi gyógyászati tárggyal gyara­podott. Mai szemmel szinte nevetséges ellenőrzési rendszerhez kellett idomulni, az ajándé­kozott könyvek és tárgyak bonyolult vámellenőrzéseken estek át, ami egy valóban szigorú ellenőrzési folyamat működését tükrözte. Az egyéni ismeretségekből épültek ki az Országos Orvostörténeti Könyvtár romániai kapcsolatai: részben Jáki Gyula professzor közvetítésével, aki a szegedi orvosegyetemi kap­csolatrendszer alapján hívta fel a figyelmet a marosvásárhelyi orvosegyetem orvostörténész professzorára Spielmann Józsefre, a jeles orvostörténész Kótay Pálra, majd Izsák Sámuel­re. Általuk jött létre kontaktus a 20. századi közép-európai orvostörténeti kutatás kiváló egyéniségével, Valeriu Bologával, a kolozsvári egyetem orvostörténelem professzorával. Az Orvostörténeti Könyvtár legerősebb külföldi kapcsolata Románia lett, hiszen az erdélyi kutatókon kívül összeköttetés jött létre a bukaresti, a iasi egyetemek orvostörténeti tanszé­keivel, lényegében a román tanszékeken keresztül a szófiai, és a plovdivi egyetemekkel is. 1960-ban hivatalosan is aláírták a magyar-román orvostörténeti kutatásokat segítő egyez­ményt, bár az aláírók személyükben csak Marosvásárhelyt és Kolozsvárt képviselték, de a nyilatkozatban egész Románia ilyen irányú érdekeiről szóltak. Az akkori rendszer csak az általuk ismert személyekben bízott, így nem lehet csodálkozni, hogy csak azok a kutatók jöhettek Budapestre, illetve lettek delegálva a román intézményekbe tanulmányútra, tudo­mányos rendezvényekre. Az előbbi bizalmi rendszer fokozottabb mértékben mutatkozott meg a magyar-szovjet kapcsolatok kiépítésében és működésében. Az Orvostörténeti Közlemények segítségével épültek tovább a szovjet kapcsolatok, hiszen Moszkván, Harkovon keresztül a leningrádi, a minszki, a kijevi egyetemekkel is létrejött a kontaktus. Az ungvári egyetemen Szilvay Konstantin lett a magyar-orosz kapcsolatok igazi tudományos szervezője, aki valójában magyar volt, de „modoros elvtársi” levelei nagy óvatosságról, és a „népek barátságának” gyakori hangoztatásával leplezett jóindulatáról tanúskodnak. Schultheisz Emil és Tardy La­jos 1960-ban megjelent Fejezetek az orosz-magyar orvosi kapcsolatok múltjából c. könyvé­hez nemcsak tanácsokat adott, de a maga lehetőségeit igénybe véve segítette Tardy Lajost, oroszországi helyi kutatásait is. Attól függetlenül, hogy külön szovjet-magyar orvostörténe­ti együttműködést rögzítő nyilatkozat vagy megállapodás nem született - ez abban a korban magától értetődő volt -, 1955-től szinte minden évben kizárólag Borisz Petrov akadémikus, a moszkvai I. sz. Orvostudományi Egyetem orvostörténeti tanszékének vezetője jött Bu­dapestre, 1959-től az Orvostörténeti Szakcsoport vándorgyűléseit is látogatta. Ezt magyar részről befolyásolni nem lehetett, sőt más személy meghívására sem lehetett javaslatot ten­ni. A szovjet egyetemekkel történt levelezésből kitűnik, hogy sok kiemelkedő tudású orosz orvostörténész működött több helyen, akik szakszerű és elmélyült vizsgálódásokra utaló kérdéseikre kértek választ.

Next

/
Oldalképek
Tartalom