Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 226-229. (Budapest, 1914)
TANULMÁNYOK - Dobos Irma: A sóshartyáni JODAQUA gyógyvíz kutatástörténete
202 Comm, de Hist. Artis Med. 226-229 (2014) Sókutatás a két világháború között A sóshartyáni aknáskút hosszú ideig feledésbe merült és csak 1919-ben foglalkoztak vele ismét, amikor az első világháború után az országban sóhiány jelentkezett. A lakosság só szükségletének kielégítésére az aknáskutat felnyitották és üzembe állították, amelyről Fe- renczi István geológus az 1930-as évek elején a Pénzügyminisztériumtól szerezte be az adatokat. Eszerint a kutat a vármegyei műszaki kiküldött kiszivattyúztatta és tisztításkor a következőket állapította meg: „A kút 13,20 m-től középkeménységű homokrétegben haladt. Az iszapréteg alatt a fenék jól kitapogatható. A kitisztítás után erősen sósvíz buggyant fel 3 sugárban, amelyeknek vizét a Szentlélek-gyógyszertár vizsgálta meg és 1,4% konyhasót állapított meg. A kútban meggyűlt 8 m magas vízoszlop átlag negyednaponként szaporodik fel, melyet a 230 literperc Worthington-szivattyú 40perc alatt emelt ki. ” A földművelésügyi miniszter 1920. április 12-i átiratában az esetleges újabb sósvíz vagy só feltárása reményében kérte a pénzügyminiszter támogatását a sóskút környékének geológiai vizsgálatához. Ezt megelőzően viszont a pénzügyminiszter az Eszakmagyarországi Egyesített Kőszénbánya- és Iparvállalat Rt. baglyasaljai igazgatóságától bekért minden olyan fúrásadatot, ami a Salgótarjáni-szénmedencében sósvíz-, gáz- stb. nyomokra utalt, nem különben az 1919. okt. 1-én megkezdett sóshartyáni 156 m mélyfúrás adatát is. Ebben a fúrásban a sósvíz-beáramlást 138-142 m között észlelték. Ferencz István 1934. évi földtani térképezésekor a régi sóskutat feltárta, hogy a rendelkezésre álló értékes adatokat újakkal egészítse ki. A Fényes Elek által leírt kútakna körüli kőfalnak ekkor már csak a romjai voltak meg, de ép állapotban maradt a 3,80 m alatt kezdődő tölgyfa-oldalfalazás. A tölgyfaácsolás 13,80 m-ig tartott a 2x2 m-es keresztszelvényű aknában, erről a mélységtől a fenékig (25,50 m-ig) 1,35x1,35 m-re szűkült az akna szelvénye. Ezt a keményebb csákánnyal is alig fejthető csillámos, homokos agyagból álló szakaszt ácsolat nélkül hagyták. Próbaszivattyúzást is végeztek két kis kéziszivattyúval, de ezek teljesítménye nem volt egyenletes, így végül is az éjjeli hozzáfolyás vízszint-emelkedéséből kellett kiszámítani a kitermelhető vízmennyiséget. Ezek az adatok nem voltak azért teljesen megbízhatóak, mert a deszkafalazás miatt a talajvizet nem lehetett tökéletesen kizárni. A 24 órára átszámított vízmennyiség (4,86 és 13,80 m3) talán azért is mutat ilyen nagy eltérést. Annyit mindenesetre már lehetett látni, hogy jelentősebb vízmennyiséget ebből a kútból nem lehet nyerni. A kincstári sókutatás eredménye 1946-1947-ben A második világháború után hasonló helyzet alakult ki, mint 1919-ben. Miután az államháztartást a behozatal jelentősen terhelte volna, ezért előtérbe került ismét a sókutatás. Vasady-Kovács Ferenc pénzügyi államtitkár 1946-ban elrendelte az előzetes földtani kutatást azzal a céllal, hogyha kősóra nincs is remény, meg kell kísérelni a sósagyag vagy koncentráltabb sósvíz nyerésével a sófőzést és így legalább részben függetleníteni tudná magát az ország a külföldtől. A kincstári kutatás Niertit Béla miniszteri tanácsos indítványával kezdődött. Javaslatára 1946. május 27-én megjelent az 57.020/1946-XIIl/b. P.M. sz. körrendelet, amely felhívta a vidéken működő pénzügyi igazgatóságokat, hogy nyomoztassák ki az országban található
