Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 222-225. (Budapest, 2013)
TANULMÁNYOK - Birtalan Győző: Két kórtani korszak
6 Comm, de Hist. Artis Med. 222—225 (2013) a postmortális szervi elváltozások nem annyira a betegségek „okára” utalnak, mint inkább a körfolyamat végső manifesztációját tárják az olvasó elé. Cruveilhier évtizedekkel később, Morgagnit méltatva, úgy vélte, hogy a mü címét ki kellett volna egészíteni a „de causis"-on túl, a „de effectibus"-szál is. Bármint vélekedjünk erről, Morgagni halhatatlan érdeme, hogy tudatosan és következetesen törekedett arra, hogy eseteiben a klinikai történéseket és a szekciós leleteket oksági kapcsolatba hozza. Példája az orvosi tájékozódást és látásmódot ezzel egy új, roppant termékeny irányba terelte. Ennek a teljesítménynek egyik alapfeltétele volt, hogy Morgagni személyében egyesítette a nagy tapasztalatú gyakorló orvost és a lelkiismeretes alapossággal vizsgálódó pathológust. Évtizedek alatt gyűlt össze hatalmas, jól dokumentált saját anyaga. Emellett merített mások felhasználható adataiból is. Főleg mestereitől, Valsalvától és Albertinitöl idézett. A legbőségesebb, bár nem a legmegbízhatóbb adattárat a genfi orvos, Theophile Bonét, 1679-ben publikált Sepulchretum-a szolgáltatta számára. A több száz esetből összeállított anyag egységesítő megszerkesztése nem volt egyszerű feladat. Már a leletek kórosságának megítélése sem ment könnyen, különösen, ha azokat idegenek minősítették. Összhangba kellett hozni a terminológiát, ennek megfelelően kellett értelmezni a kifejezéseket, hasonlatokat, a különböző szerzők eltérő szóhasználatát. A tájékoztató indexelés érdekében ki kellett iktassa az ismétléseket s átfedéseket. Javította a nyomdászok hibáit is. A könyvben nem szerepelnek ábrák, csak leírások. Az adott helyzetben azonban ez nem jelentett hátrányt. Jól érzékelteti ezt Sigerist magyarázata, amivel a nagy orvosokról írt kitűnő könyvében találkozunk. Szerinte arra lett volna mód, hogy az „uterust” korrekten ábrázolják, de arra nem, hogy a myomát, amely egyedi megjelenésében oly sokféle lehet (alakzatát, méretét, színét, stb. tekintve), a maga szabályszerűségében ábrázolják. Morgagni levél formában, instruktiv hangvétellel tárgyalja eseteit. Témáit oldott, elbeszélő stílusban, asszociációs kitérésekkel közel hozza az olvasóhoz. Előszavában kiemeli, hogy nem a tudatlanokhoz, de nem is a túl okosokhoz kíván szólni. Kitért a kórboncolás jelentőségéhez, pontokba szedte hasznukat az orvos számára: 1. Segít a tévedések elkerülésében. 2. Általa hasznos ismeretek birtokába juthatunk. 3. Elkerülhetjük a tudatlanságot, amiből a szükséges gyógykezelés elmaradása következhet. 4. Megismerhetünk különleges kórképeket, és ami ennél fontosabb a praktizáló orvosnak, többet megtudhatunk a gyakori mindennapos betegségekről. 5. A megbetegedett test anatómiája érdekesebb az orvos számára, mint az ép szervezet felépítése. Ezt vallotta többek között Harvey és Haller is. Az esetek ismertetésekor Morgagni részletezte a kórelőzmény adatait is. Érdekelte a beteg társadalmi helyzete, munkaköre, életmódja, testi-lelki karaktere, minden személyi jellegzetessége. Jól ismerte Bernardino Ramazzini 1700-ban megjelent De morbis artificium diatriba c. munkáját, az ipari egészségártalmakról szóló első átfogó alapkönyvet. Elemzésében elsősorban saját véleményt fejtette ki, elfogadva vagy vitázva gyakran ismertet más állásfoglalásokat is. Általában a jellemző és másodlagosnak ítélt leletek minősítésében ütköztek a vélemények. Nehézséget okozhatott a későn boncolt esetek postmortális elváltozásainak megítélése (pld. A letapadt véralvadások). Morgagni a kórlefolyások tárgyalásakor kitért az alkalmazott terápiára is, annak pozitív-negatív hatására vagy hatástalanságára.
