Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 222-225. (Budapest, 2013)
KÖNYVSZEMLE
KÖNYVSZEMLE 241 Kórbonctani Intézetben Balogh Ernő tanársegédjeként kezdte munkáját, de tudása elismeréseként egyre feljebb lépett a ranglétrán. 1939-ben magántanárrá habilitálták. A háború utolsó hónapjaiban Németországba (Halle) telepített orvosi karral - oktatóként - ő is távozott az országból. 1945 után emiatt eltávolították az egyetemről, csak fizikai munkásként tudott elhelyezkedni. 1947-ben azonban a szombathelyi kórház megüresedett patológusi állására kapott meghívást, így folytathatta szakmai tevékenységét és kutató munkáját. Maga köré gyűjtötte a fiatalabb kollégákat és a beszélgetések, eszmecserék során adta át tudását. 1949-ben tudományos munkakörbe helyezték. Kutatási eredményeivel felhívta az akkor Pécsen tevékenykedő Szcntágothai János és Ernst Jenő figyelmét, akik 1951-ben meghívták a pécsi egyetem Kórbonctani Intézetének vezetésére, Entz Béla utódjaként. Bár nehezen hagyta el a szombathelyi nyugalmas körülményeket, döntése később mégis jónak bizonyult. Romhányi maga is a kiteljesedés korszakának nevezte a pécsi éveket, hiszen a tudományos sikerek mellett oktatóként is itt érte el a legnagyobb sikereket. Romhányi professzor legfontosabb tulajdonságaként a hallgatók iránti feltétel nélküli szcrc- tetet említik volt tanítványai, ezért tudott szigorúságában is inspiráló lenni. Kivételes előadói készségének egyik legfontosabb vonása az volt, ahogyan a személyes kapcsolatot kialakította. Bár kutatásaiban a legmodernebb technikát alkalmazta, a tanítás során inkább a hagyományos módszer híve volt - a vázlatos rajz, a megfelelő hangsúly -, amely szintén a személyes kontaktus kialakulásának kedvezett. 1968-ban sikerrel megvédte nagydoktori disszertációját, 1982-ben a MTA levelező, 1987-ben rendes tagja lett. 1991-ben hunyt el az európai patológia egyik kimagasló egyénisége. A kötet összeállítója - a hcidclbcrgi és freiburgi egyetem patológus professzora - tanítványként ismerte meg Romhányi Györgyöt, akit tudósként és hajdani tanáraként egyaránt nagy tisztelettel övez. A gondos kutatómunka eredményeként összeállított kötet valóban teljes képet nyújt Romhányi György tudományos, és oktatói munkásságáról. Az életrajz megírása során Makovitzky József a fellelhető családi dokumentumokat, levelezést, egyetemi iratokat, fényképeket, személyes emlékezéseket egyaránt felkutatta és felhasználta. Rendkívül értékes információkat tartalmaznak a mellékletek: Romhányi megjelent munkáinak bibliográfiája, Romhányi jeles tanítványainak rövid életrajzát és munkásságukat ismertető adattár (fűzzük hozzá, hogy napjaink legjelesebb tudós-kutatói mondhatják magukat Romhányi tanítványnak), végül a kötet megírásakor felhasznált irodalomjegyzékét találjuk. Kétségtelen, hogy a magyar tudós-portrék sorát egy újabb figyelemre méltó összeállítással gazdagította az ismertetett munka Kapronczay Katalin Szende Béla — Szabó Katalin: Aere perennius. Ércnél maradandóbb. Magyar orvosok, akiknek névéi alkotásaik őrzik. — More lasting than bronze. Eponymous Hungarian physicians and their contributions and inventions. Budapest, Semmelweis Kiadó, 2013. Ill p., ill. Kétnyelvű kiadvány. Az ismertetésre kerülő kötet bevezetője azzal a sokakat foglalkoztató, ám talán sohasem kimondott gondolattal kezdődik, hogy egy-cgy kutató sok évtizedes munkája után milyen maradandó értéket hagy maga után. A tudománytörténetben - így az orvoslás történetében is - a legfontosabb, nem egyszer szemlélet és korszakváltó felismerések egy-cgy kutató munkásságához kapcsolódnak. A legnagyobb elismerés természetesen, ha a felfedezett élettani törvényszerűség, tájanatómiai vagy mikroszkópi egység, a betegség, vagy a betegség kórokozója és gyógymódja, netán ellenszere, új diagnosztikai eljárás, stb. a szakmában a felfedező nevét kapja, és ettől fogva a tudós orvos nevét „menthetetlenül” őrzi a tudománytörténet. A medicina történetében különleges helyet foglalnak el a személynévvel jegyzett szakkifejezések. A régcs-rég élt tudósok nevei szakkifejezéssé váltak, szinte személytelenné függetlenedtek (cponimák), és többnyire már eszünkbe sem jut a nap, mint nap említett szakszó kiejtésekor az elnevezés mögött rejtőző kutató ember. A magyar orvoslás története számos olyan kiválósággal büszkélkedhet, akiknek nevét ilyen módon őrzi az egyetemes tudománytörténet. A Szende Béla, Szabó Katalin szerzőpáros 49 olyan magyar orvos tevékenységét ismerteti, akik nevét eponima őrzi. Egy-egy fejezet a kutató életútjának és szakmai pályafutásának rövid ismertetését, a róla elnevezett fogalom mibenlétét, az első szakirodalmi közlés adatait tartalmazza. Az összeállítás információs és esztétikai értékét növeli a gazdag illusztrációs anyag. A kétnyelvű - magyar-angol - szövegközlés alkalmassá teszi a kiadványt, hogy nemzetközi szinten is felhívja a figyelmet orvosaink kutatásaira, érdemeire. Kapronczay Katalin
