Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 222-225. (Budapest, 2013)
KÖNYVSZEMLE
KÖNYVSZEMLE 239 A közérthető, adatokban gazdag munkát a kötet közepére, külön ívbe kötött érdekes, bár helyenként nem a legjobb minőségű, meglehetősen sötét tónusú ábrák illusztrálják. A kötet kiadását az OTKA, az MTA, a Lengyel Köztársaság Budapesti Nagykövetsége és a Lengyel Intézet támogatta. Magyar László András Kis Witzay Josephus / Jozef / József: De lingua / O jazyku / A nyelvről Reprint kiadás. Szerkesztette, fordította, jegyzetekkel ellátta: Frantiäek Simon és Magyar László András. A bevezetőt írta: Frantiäek Simon, Koäicc, Uni- verzita Pavla Jozefa Safárika v Koäiciach, 2012. 112. p. Kis Witzay József A nyelvről című doktori disszertációjának reprint kiadása és kétnyelvű fordítása 2012-ben jelent meg. A könyv szerkesztésében és fordításában intézetünk, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár főigazgató-helyettese, Magyar László András is részt vett. Kis Witzay József (1746-1810) azok közé az orvosok közé tartozott, akik a maguk korában, a maguk városában - Kis Witzay esetében Kassán - nagy elismertséget élveztek, ám kevés nyomot hagytak maguk után, így az utókor szinte elfeledte őket. Kis Witzaytól fennmaradt egy 1773-ban megvédett doktori disszertációja A nyelvről mini a betegségek jeléről Az értekezés a nyelv, mint testrész külső tüneteit hozza összefüggésbe a belső betegségekkel. Ez az egy mű éppen csak arra volt elegendő, hogy a 18-19. századot kutató orvostörténészek ismerjék és számon tartsák. Nem is e disszertáció miatt, hanem két, egyéniségét méltató korabeli forrás (gyászbeszédc és életrajza) okán került be Molnár Béla alapvető könyvébe, a Kassa orvosi történeté-be 1944-ben. A gyászbeszéd, amelyet egy evangélikus lelkész tartott majd írásban is kiadott, valamint a Felső Magyar-Országi Minerva című kassai lapban 1827-ben megjelent életrajz megőrizték alakját az utókor számára. Jcllcmrajzukból - még ha le is számítjuk az ilyen alkalmakkor szinte kötelező szépítési szándékot és túlzásokat - egy kiváló, jelentős orvos-egyéniség bontakozik ki, aki kortársai szimpátiáját és háláját kiérdemelte. Elismertségéről mi sem tanúskodik jobban, mint hogy a korszak kimagasló költő-irodalomszervező egyéniségének, Kazinczy Ferencnek orvosa volt. Feltételezhető, hogy életrajzát is ő írta, ez pedig már önmagában is sokat számít a kulturális emlékezet szempontjából. Kis Witzay József orvosról alkotott képünk még kerekebb és hitelesebb így, hogy immár saját szakmai munkája is elérhető az érdeklődők számára. A nyelvről, mint a betegségek jeléről című, latin nyelvű disszertáció szlovák és magyar nyelvű fordítása, reprint kiadása két orvostörténész érdeme: Frantiäek Simon és Magyar László András gondozták a szöveget. Frantiäek Simon a kassai Pavel Jozef Safárik Egyetem Filozófiai Karának klasszika fílológia-romanisztika tanszékvezetője, Magyar László András a budapesti Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár főigazgató- helyettese. Mindketten felismerték azt a tényt, hogy a 19. század előtt élt, magukat „Hungarus”-ként megnevező emberek nem tekinthetők mai értelemben vett magyaroknak, hanem ez a kifejezés a magyar államhoz tartozást jelölte. Egy felső-magyarországi „Hungarus” mind magyar, mind szlovák vagy német származású is lehetett, gyakran pedig ezek keveréke. Nemzetiségi eredetükre leginkább vallásukból és társadalmi helyzetükből következtethetünk. Az evangélikus vallású, nemesi származású orvos, Kis Witzay Josephus a felső-magyarországi „Hungarus” tipikus képviselője. Ezért is indokolt, hogy c latin nyelven írt orvosi értekezés új, reprint kiadását két nyelvre, szlovákra és magyarra fordították, és két nyelven írtak bevezetőt és jegyzeteket is a szerzők. Miben áll Kis Witzay orvosi dolgozatának jelentősége? Semmiképpen nem eredeti meglátásaiban, hiszen akkor még pályakezdő volt, hanem a felhasznált korabeli irodalom továbbadásában. Ötvennégy oldalas dolgozatának utolsó tizennégy lapján ugyanis szó szerint ismerteti egy Andreas Cleyer nevű német orvos által 1682-ben megjelentetett, kínai orvoslásról szóló könyvnek „a nyelv színei és elváltozásai alapján megállapítható kórtünctekröl” szóló fejezetét. A nyugati és a keleti orvosi rendszer téziseit nem próbálja egyeztetni, párhuzamba állítani, hanem egymás alternatíváiként közli megállapításaikat. Műve tehát azért is orvostörténeti érdekesség, mert bizonyítja, hogy a Nyugat-Európában a 17. században Kína iránt éledő általános (politikai, kulturális, művészeti és orvosi) érdeklődés hullámai Közép- Európába is eljutottak. Kis Witzayra még nem jellemző a nyugati orvoslás gőgje, amely egyedül a maga tudományos eredményeit ismeri el, őt még lenyűgözik a nagy kínai birodalom vívmányai, így orvoslása is. Csodálatát tükrözi az a mondata is, amit a kínai diagnosztika bevezetéséhez írt: „A kínaiaknak nyilvánvalóan sokkal tartozunk az orvoslás terén.” Műve európai szellemiségű részében - a kor szokásainak megfelelően - leggyakrabban antik orvosi szerzőket idéz: Hippokratészt, Galénoszt, Arctaioszt, de hat esetben hivatkozik kortárs szerzőkre is. Ez a tetszetős, jól áttekinthető könyv az orvoslás történetének egy újabb, hiányos mozaikját tölti ki, és sok információval gazdagítja azokat a kutatókat, akiket érdekel az újkori és a - modern akadémikus medicinát megalapozó - 19. századi gyógyításnak a korszakhatára. Kölnéi Lívia
