Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 222-225. (Budapest, 2013)
TANULMÁNYOK - Birtalan Győző: Két kórtani korszak
10 Comm, de Hist. Artis Med. 222—225 (2013) Laénnecnek köszönhetjük a tüdőtágulás (emphysema) klasszikus klinikai és kórtani jellemzését. Figyelemre méltó, hogy ebben kitér az ilyen esetekben létrejövő szívterhelésre, amiből a későbbiekben keringési zavarok prognosztizálhatók. Szerzői érdemei közül emelhetjük ki a róla elnevezett májcirrhosis meghatározását is. Pierre Charles Alexandre Louis (1787-1872), a párizsi Charité kórház orvosa volt az első, aki statisztikailag vizsgálta a vérvételi terápia hatásosságát. Több száz eset dokumentációját áttekintve kimutatta, hogy a tüdőgyulladásban megbetegedettek közül háromszor annyian haltak meg azok, akiktől vért vettek, mint azok, akik ettől mentesültek. 1825-ben 709 gyereknél vizsgálta a tbc-s fertőzőttséget és úgy találta, hogy az a 4-14 éves kor között ugrásszerűen emelkedik. A Charitéban meghalt gyerekek 40 százalékánál ez volt a halál oka. 1828-ban Louis írta le elsőként a hastífusz klinikopathologiáját. De nála alaposabban tanulmányozta ezt a betegséget Pierre Bretonneau (1778-1862), aki 1821 és 1827 között a tours-i járvány orvosaként működött. 120 eset boncolási anyagából megállapította, hogy a lázas állapot előrehaladtával hogyan fokozódik napról napra a tipikus vékonybélgyulladás, ami a Peyer-mirigyek karakterisztikus elváltozása, és amit az orvostudós dochinenteritisnek nevezett el. Bretonneau hímevét azonban leginkább a diftéria patológiájának klasszikus leírásával érdemelte ki. O mutatta ki több száz beteg vizsgálata nyomán, hogy a betegre egy hártyaszerű lepedék képződése jellemző, ami a páciens torkában, olykor béltraktusában található meg. Richard Bright (1789-1858), a londoni Guy Hospital tekintélyes orvosa, a hagyományosan „Vizi betegség”-nek nevezett kórképet tanulmányozta. Vezető tünetként szerepelt a testüregben és szövetekben felgyülemlett folyadéktöbblet. Bright ezen kívül észlelte, hogy az esetek többségében a beteg vizeletében hőre kicsapódó fehérjeszerű anyag mutatható ki, gyakori a vérvizelés is. Figyelme ezután a vesék állapotára terelődött és leírta a jellemző pathologiás elváltozásokat: a kéregállományban szemcsés rajzolatú, bamásan elszíneződött, gyakran véres be- szűrődéseket. Azt is észrevette, hogy olyan oedémákkal járó kórképekben, ahol nincs fe- hérjevizelés, a veselaesio sem mutatható ki. Bright igen jól rajzolt, így leírásait ábrákkal illusztrálta. Jean Bouillaud (1796-1881) a párizsi egyetem neves, népszerű professzora ismerte fel, bizonyította be, hogy az úgynevezett reumás betegségek és a szívbelhártya, valamint a szívburok gyulladásának kialakulása közt oksági összefüggés van. Lehet, hogy e felfedezését Bichat régi koncepciója is sugallta (a savóshártyák szimpátiás pathologiai rokonságáról). Tény, hogy ez a felismerés elvi jelentőségű. Megjelent a gócfertőzési modell, amely szervesen beépült később az orvosi gondolkodásba. Jean Cruveilhier (1791-1874) az első kórbonctani professzorok egyike 1830 és 1842 között jelentette meg az Anatomie pathologique du corps humain cimü monográfiáját, melynek legértékesebb része a gyomorfekély kórbonctana, igen tetszetős ábrákkal szemléltetve. Cruveilhier sokat elmélkedett a pathologiai kutatások jelentőségéről. Idézzük néhány megállapítását: „A kórboncolás nélkül vak empíriába kerülünk. Utólagos kórtani ellenőrzés nélkül a tapasztalat haszontalan lesz, nem történnek kiigazítások, kétségeinkre nem jön válasz. A hosszú tapasztalat csupán rutinná egyszerűsödik. Sok beteget látunk, de kevés beteget. A lokalizációs meghatározás a gyógymódot segíti. A Sauvages féle betegségfelosztás igazolta, milyen zavaros és ellentmondó, ha az tüneti alapon történik. A pathofunkcionális meg
