Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 218-221. (Budapest, 2012)
TANULMÁNYOK - Varga Benedek: Antall József és a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár
8 Comm, de Hist. Artis Med. 218—221 (2012) Aldrovandi tevékenysége kijelölte a természettani gyűjtemények legfontosabb funkcióit, amelyek már közvetlenül kapcsolódnak a medicina történetéhez. Hiszen ez részben a medikusképzésben a materia medica, azaz a gyógyításban felhasználható anyagoknak (főleg növények és ásványok) a bemutatása volt a medikusok számára. Másfelől a természetrajzi, természettani (historia naturalis) képzés illusztrálására, gyakorlati elsajátítására szolgált, azaz a bölcseleti karok és az orvoskarok tanrendjébe egyaránt beiktatták megismerését. Aldrovandi újszerűségének megértéséhez érdemes rövid pillantást vetnünk a historia naturalis tárgyának előzményeire. A historia naturalis antik koncepciója eredetileg nem jelentett többet, mint rendszertelen megfigyelések rögzítését a geológia, a meteorológia, a biológia, a zoológia, vagy az asztronómia témaköreiben, a természettel kapcsolatos tények, azaz a res naturae rögzítését. A filozófus Theophrasztasz (Kr.e. 38lk.-276) botanikai műve (Deplantis) ennek a műfajnak az egyik első darabja. A tradíciót a római idősebb Plinius (23-79) alakítja át, aki a történetíró Titus Livius (Kr.e. 59-Kru.l7) módszertanát követve a természeti jelenségek leírására törekszik, s ekként használja a görög eredetű szót, a historia-t, mint az elemzést, a megértést, a kutatást egyaránt lefedő görög igéből képzett latin főnevet. A vizsgálat tekintetében a teljességre való törekvésben hasonló utat követ az ókor leghíresebb botanikusa, Dioszkuridész (kb.40-kb.90) is. Az enciklopédikus attitűd a latin Nyugaton a középkor és a korai reneszánsz időszakában is megmaradt, elegendő itt Albertus Magnusra (11937-1280) utalnunk. Összességében azonban a természet ilyen típusú vizsgálatát relatíve szűk nézőpont jellemezte: empirikus adatok gyűjtése és összegzése. Mindez alapjaiban tért el az antik tudományosságnak attól a programjától, amelyet Arisztotelész (Kr.e. 384-322) képviselt, s félévezreddel később, az ő nyomdokain haladva a klasszikus orvostudomány legnagyobb alakja, Galénosz (129-200) a tudomány teóriáját és módszertanát illetően vallott: a természeti jelenségek helyes magyarázata csak filozófiai elvek segítségével való okszerű megértésükön nyugodhat. A középkorban, majd a koraújkor időszakában egészen a 18. századig sokan a természeti jelenségekről való ismeretet és azok értelmezését a természetrajz (historia naturalis) és a természetfilozófia (philosophia naturalis) kettősségében értelmezték. Előbbi az empíria összegyűjtésére, utóbbi értelmezésére koncentrált. De hol helyezkedtek el ebben a gyűjtemények? Az Aldrovandi által képviselt természetrajzi gyűjtemé- nyezés mindkét megközelítésre kiterjedt, hiszen a gyűjtemény létrehozásának oka az egyetemi oktatásban átadandó enciklopédikus anyag illusztrálása volt. A gyűjteményt megalkotó tudós így kilépett a tények rögzítésének és sematikus leírásának köréből és a természet működéséről, pontosabban az élőlények funkcionális működéséről akart elvi, okszerű magyarázatokat felállítani, tehát a gyűjtemény felhasználása kiterjedt a philosophia naturalis tárgykörére is. A természettani gyűjteményeknek a 16. század végétől alapvetően két típusa rögzült: egyrészt a kutatásra (gyűjtésre, elemzésre, bemutatásra egyaránt) szolgáló egyetemi intézmények jelentek meg. Másfelől viszont - az esztétikai szempontú gyűjteményekhez hasonlatosan - a fejedelmi, arisztokrata, majd később a városi elit reprezentációs célokat megvalósító gyűjteményeivel találkozunk. Utóbbira kiváló példa 1. Keresztély (1560-1591) szász fejedelem tanácsosának Gabriel Kaltemarcktnak (1539-1578) az elaborátuma. Ebben a szerző azt tanácsolta a szász választónak, hogy fejedelmi székének fényét illusztrálandó gyűjteménye (Kunstkammer) létrehozásánál háromféle anyag gyűjtésére törekedjen: (1) a szobrok és festmények csoportjának, (2) a különleges hazai, külföldi és tengerentúli tár
