Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 218-221. (Budapest, 2012)
TANULMÁNYOK - Varga Benedek: Antall József és a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár
12 Comm, de Hist. Anis Med. 218—221 (2012) A modem orvostörténeti múzeumok szempontjából a sorsdöntő változást a 20. század eleje hozza el. Olyan gyűjteményeknek vetik meg ekkor alapját, amelyek már kifejezetten az orvostudomány egészének fejlődését és az orvosi hivatás változásait akarták bemutatni. A század első évtizedében Európa nagyvárosaiban sorra jelentik be orvostörténeti múzeumok megalapítását: 1901: Rouen, 1904: Párizs, 1905: Budapest, 1906: Lipcse, 1907: Leiden stb.. A múzeumalapítási hullám mögött persze nemcsak a tudományos érdeklődés és a közművelődési filantrópia felerősödése húzódik. Ugyanilyen lényeges faktor volt, hogy az ipari társadalmak korától az orvosi hivatás jelentősége a társadalom és az államigazgatás számára korábban nem látott jelentőségre tett szert, az orvosok társadalmi respektusa gyorsan erősödött. A polgári társadalmakban a szaktudás, az egyéni teljesítmény lényegesen fontosabbnak bizonyult az örökölt vagyonnál, vagy társadalmi pozíciónál. A 20. század eleji orvostársadalom pedig erre építve akarta hivatásának különlegességét, és a társadalom számára való kivételes jelentőségét bemutatni. Hely hiányában nem elemzem részleteiben az orvosi hivatás társadalmi jelentőségének megváltozását a 19-20. század fordulóján. Jelzem, hogy ennek szerteágazó okai voltak, amelyek szorosan kapcsolódtak a modem ipari tömegtársadalmak megannyi vonásához: az urbanizációhoz, a közoktatás kialakításához, a közegészségügy megteremtéséhez, az általános betegbiztosítás életre hívásához, a tömeghadseregek felállításához, sőt a gyarmatosításhoz, a közlekedés és a kommunikáció forradalmához. A 19-20. század fordulóján megalapított orvostörténeti múzeumok ki akartak lépni a néhány évtizeddel korábbi anatómiai-patológiai preparátumok bemutatására szorítkozó koncepcióból. Ezek a gyűjtemények egy hivatás, a gyógyítás hivatásának történeti fejlődését akarták megragadni. Céljuk többnyire a medicinának, mint a természettudományok egyik ágának bemutatása volt: az emberi test működéséről, a betegségekről alkotott tudás tökéletesedését akarták ábrázolni. Mindez modellek, preparátumok, de immár régi orvosi, sebészi műszerek, kórházi és patikaeszközök, berendezések felvonultatásával történt. A gyűjtés a reprezentációs jelleg miatt kiterjedt híres orvosok személyes hagyatékának az összegyűjtésére is. Modern orvostörténeti múzeumoknak indultak, hiszen a gyógyítás történetének változásai, a fejlődés érdekelte őket, s ez alapvetően újat hozott az orvostörténeti muzeológiában. Nem túlzás kijelenteni, hogy maga az orvostörténeti múzeum, mint speciális történeti szakgyűjtemény ebben a korban jelent meg. A múzeumok létrehozása az alapítás utáni lelkesedést követően azonban vontatottan haladt. Az alapítások mögött orvosi egyesületek, társaságok álltak, amelyek anyagi helyzetét a nagy háború, az első világháború szétzilálta, s a leideni Boerhaave Múzeumot (amely egyben tudománytörténeti múzeum lett), átmenetileg a párizsi orvostörténeti múzeumot, és a lipcsei Sudhoff Intézetet leszámítva nem jöttek létre nyilvános gyűjtemények. Mégis a nyugati világban (azaz Európában, Eszak-Amerikában és Ausztráliában) ekkor vetik meg alapját az első, a szó szoros értelmében vett, orvostörténeti gyűjteményeknek. Az európai kontinensen az egyik első, kifejezetten orvostörténeti gyűjteménynek a lipcsei Kari Sudhoff Intézet kollekcióját tarthatjuk. A 20. századi orvostörténelem egyik legnagyobb alakja, Sudhoff az 1901-ben létrejött Német Orvos- és Tudománytörténeti Társaság (Deutsche Gesellschaft für Geschichte der Medizin und der Naturwissenschaften) elnökeként kezdeményezte egy önálló orvostörténeti intézet megalapítását, amely 1906-ban meg is nyílt Lipcsében, a lipcsei egyetem szervezeti keretei között. Igazgatóként Sudhoff nemcsak kéziratok és könyvek gyűjtésére törekedett; intézete az elsők között szerzemé-
