Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 218-221. (Budapest, 2012)
TANULMÁNYOK - Varga Benedek: Antall József és a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár
10 Comm, de Hist. Artis Med. 218—221 (2012) tőjének, a Comte de Buffon (1707-1788) tevékenységének köszönhetően. Georges-Louis Ledere de Buffon 32 évesen került intendánsként a gyűjtemény élére, amelyet egészen haláláig, 81 éves koráig irányított. A Buffon által képviselt szemlélet szerint a gyűjteménynek (amely egyszerre volt fuvészkert, anatómiai és természettudományi múzeum) a komparatív kutatást kellett szolgálnia: az összehasonlító (humán és állat) anatómiai kutatásoktól, a mind a négy (majd öt) kontinensről szánnazó geológiai minták összehasonlításán át a bota- nizálásig. Az eredmény részben számos modern tudományág (a paleontológia, az ichtyológia etc.) megszületése volt, de az elmélet szintjén egyúttal a historia naturalis és a philosophia naturalis szembeállításának végleges megszüntetése lett. A tudományos gyűjtemény számukra már nem a tényanyag gyűjtésének helyszíne volt, hanem a természeti (biológiai) jelenségek megértésének alapvető eszköze és intézménye. A tudományos gyűjtemények így haladtak a különlegességek, illetve az általános gyűjtésétől a modem tudományos kutatás felé, amelyet az 1789-es forradalom után a múzeummá alakuló Jardin du Roi átszervezése is jelez: 1791-től ez lesz a Musée National d’histoire naturelle, azaz az Országos Természettudományi Múzeum. A modern orvostörténelem megjelenése Az orvostörténeti gyűjtemények ugyanakkor speciálisabb folyamat eredményeként jönnek létre, amelynek feltétele volt az orvostörténelem diszciplínájának kialakulása. Szellemi háttér nélkül, ugyanis semmilyen gyűjtőkör nem tud kialakulni. A híres holland orvos, Boerhaave (1668-1738) esetében már rendelkezünk adatokkal arról, hogy előadásaiban hosszabban-rövidebben kitért elődei munkásságára. S valószínűleg hasonlóan jártak el más 17-18. századi orvostanárok is. Az orvostörténelem, mint önmagában és önmagáért való és a maga területén teljességre törekvő diszciplína azonban a 19. század gyermeke, hiszen kialakulásához egyebek mellett a historizmus jelensége is kellett, az újfajta történeti érdeklődés és tudatosság világáé. Nem egyszerűen a korábbi 17-18. századra jellemző antikvárius attitűd elterjedéséről beszélhetünk itt, hanem a fejlődés modern fogalmának az elképzeléséről, azaz arról az ideáról, hogy a jövő gyökeresen új, korábban soha nem látott jelenségeket, eredményeket hív életre, és így a folyamatosan eltűnő múlt megismerése és megőrzése különös jelentőséggel bír. Az orvostudomány esetében az 1820-as, 1830-as években a történeti nézőpont kialakítása sem egyszerűen az elődök nagyságának felidézésében állott, hanem az elveiben több évezredes alapokon nyugvó orvosteória végleges és visszavonhatatlan megváltozásának a megértésében, és abban a törekvésben, hogy történeti eszközökkel is magyarázzák ennek folyamatát. A cél ennek érdekében összetett és gyakran ellentétes volt: a teória vonatkozásában a modem orvostudomány egyes eredményeihez vezető út feltárása, a praxiséban viszont a tapasztalatilag igazolt, hatásosnak bizonyult terápiák megőrzése. (Ennek egyik apró jellemzője pl. az érvágás és a köpölyözés gyakorlatának fennmaradása a 19. század végéig, miközben a mögötte álló humorálpatológiai teória ekkora már rég a múlté lett.) A 19. század elején egyetemi rangot kapott új tantárgy - az orvostörténelem - a medikusok számára igyekezett széles körű ismereteket és átfogó képet adni a gyors fejlődésnek és változásnak indult medicina közelmúltjának történeti alakulásáról. A 19. századi orvostörténelem az orvosi és általában a természettudományos gondolkodás elemeinek, kategóriáinak, eszméi
