Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 214-217. (Budapest, 2011)
TANULMÁNYOK - Szabó Katalin: Értelmiségi attitűd, nyilvánosság, tudomány. Orvosi közélet és nyilvánosság a 19. században
100 Comm, de Hist. Artis Med. 214—217 (2011) hogy ez a bizonyos „átjárás” koránt sem volt egyértelmű és zökkenőmentes. Inkább egyirányú, a Királyi Egyesület felé tartó volt a mozgás; szakmai, tudományos rangot jelentett ott megjelenni, előadást tartani, vagy tagnak lenni. Az egyébként az orvosok között is meglévő, még a 20. század elején is mereven élő érintkezési szabályok meglétére hívja fel a figyelmet Gyám Gábor is. Mint írja a különböző orvoskategóriák politikai és egyesületi formát öltő ellentéte a személyes életszférában is élénken hatott, éppen úgy, mint az orvosi hierarchiában elfoglalt pozíció maga.10 11 Ennyi idő távlatából úgy tűnik, ebben az időben az Orvosi Körben pezsgőbb egyleti élet folyt, mindennapi problémákról is szót ejtettek a közgyűléseken, melyek témájáról a Gyógyászat nevű lap tudósított, még szélesebb nyilvánosságot biztosítva egy-egy problémakör megvitatásának. Az orvosi vonatkozású, tudományos tematikájú felvetések közönség előtt történő megtárgyalása nem volt idegen a kor embere számára. „Orvosi közügyünk minden terén ébredező élet jelei mutatkoznak és e feletti örömünket még azon körülmény sem képes csökkenteni, hogy romokon fakad az új hajtás.”" - írja a Gyógyászat hasábjain egy ismeretlen szerző. Van olyan szerző, aki kevésnek tartja az elért eredményeket, Lévai Ödön doktor úgy véli, más országokban „nyilvánosan tárgyalják e kérdéseket, mert belátják fontosságukat. S ha a nagyközönség érdeke kívánja, hogy felölelje, pártolja ezen eszméket, úgyhogy az orvosnak egyenesen kötelessége, hogy az érdeklődést újságok, lapok útján felkeltse és ébren tartsa, a gondolkodást ily irányba terelje s talán ép olyan kötelessége, mintha az orvos fizikai idejét, személyét a betegek látogatására, ápolására használja fel.”12 A tudományos gondolkodás változásai A fenti idézet szerzője már nemcsak a belső, szakmai színtérre helyezi a hangsúlyt, Lévai doktor úgy véli, hogy számos olyan területe akad az orvoslásnak, mely nemcsak szakmai belügy, hanem a nagyközönségre is tartozik. Úgy vélem, ez a nyitottság a közösség, vagy más társadalmi csoportok felé kettős gyökerű. Részben abból az értelmiségi, polgári attitűdből ered, melyben a mindennapi élet része volt a közéleti tevékenység. Részben pedig a praktizáló orvosok tevékenységéből fakadt, hiszen nap mint nap fizikai valóságukban találkozhattak a társadalom különböző rétegeivel és problémáikkal. Talán itt érdemes kitérni egy érdekes jelenségre. A 19. századi ember, a polgár számára a magán- és a közszféra még élesen elkülönült egymástól, s gondosan ügyelt is arra, hogy a magánszféra érintetlen maradjon. Ezt a magatartást tükrözte például az otthonok, a lakások beosztása is. Más a helyzet az orvosokkal, akik például beteglátogatások alkalmával más emberek magánszférájába léphetnek be, ebbe a szférába kapnak közvetlen betekintést. És ez fordítva is érvényes volt, hiszen a magánpraxis rendelései jórészt az orvos otthonában folytak. Vígh Annamária a polgári otthonkultúra, a köz- és a magán tereit taglaló írásában erről így fogalmaz: ,/l polgári otthonkultúra egyik általános jellemzője a magán- és a közélet elkülönülése. Egyes értelmiségi szakmákban azonban, főként az orvosoknál és az ügyvédeknél, a családfő munkahelye a lakáson belülre kerül. Az ismertetett Borz utcai lakásban is a férfiszoba szolgál 10 Gyáni Gábor: Hétköznapi Budapest. Nagyvárosi élet a századfordulón. In: Városháza, 1995. 51-52. 11 Régi és új, orvosi közügyünk területén. In: Gyógyászat, 28. 1888/53. 639-640. 12 Lévai Ödön: Az orvos és hivatása. Mai Henrik és fia Könyvkereskedése, Budapest, 1904. 68.
