Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 210-213. (Budapest, 2010)

KISEBB KÖZLEMÉNYEK — COMMUNICATIONS - Kiss Gábor: Fertőzéses megbetegedések az osztrák-magyar hadseregben az első Világháború idején

198 Comm. de Hist. Artis Med. 210—213 (2010) lete elveszti színét és szagát, rizsléhez hasonlóvá válik. A szervezet képtelen pótolni a nagyarányú, hirtelen fellépett folyadékveszteséget.

2 Az osztrák - magyar hadseregben a nyári forróság, a harcok viszontagságai az elégtelen higiénés viszonyokkal és az elővigyázatlan étkezési szokásokkal párosulva hívta elő a béke idején is rettegett betegséget. Az első tünetek megjelenésekor azonnal szigorú intézkedéseket vezettek be. Tilos volt mosatlan gyümölcsöt, zöldséget és nyers tejet, valamint fertőtlenítés nélküli vizet fogyasztani. Miután fertőtlenített ivóvíz nem állt mindig rendelkezésre, folyadékként inkább a teát vagy a kávét javasolták. Az élelmiszerszállító és tároló eszközök, edények fertőtlenítése is rendszeressé vált. Ennél a műveletnél a felügyelő orvosnak nem csupán orvosként, hanem katonaként kellett gondolkodni. Történt ugyanis, hogy egy tábori kórház beosztott kötelességtudó orvosa az arcvonalból érkező kolerabetegeket hozó szekereket az épp rendelkezésre álló mésszel alaposan fertőtlenítette, majd a szekerek élelmiszerrel megrakodva elindultak vissza az arcvonalba. A kórházparancsnok azonban észrevéve a mésztől fehérre fröcskölt jármüveket, azonnal megállította őket, és a fertőtlenítést elrendelő orvost felelősségre vonta a fertőtlenítés módja miatt. Az inkább dicséretet váró orvosnak pedig megtiltotta a mésztejjel való fertőtlenítést, mert a bemeszelt jármüvek látványa a katonák körében félelmet vált ki, és a helytállás helyett az indokoltnál nagyobb mértékben irányítja a kolera veszélyre a figyelmüket.

3 Látható, hogy a védekezésnél a megelőzés került előtérbe. Néha már-már értelmetlennek tünő eszközökkel is. Ilyenek voltak például a napi 3 csepp jódtinktúra vagy a napi 300 gramm hígított sósav, amelyből 5 napon át, étkezés előtt 10 cseppet kellett egy fél pohár vízzel elfogyasztani. Persze a legjobb hatékonyságot már ekkor is a védőoltás jelentette. Ebből azonban kezdetben kevés állt rendelkezésre, és a harcvonalba juttatásuk is körülményes volt. Az oltás két adag (2,5 miligramm) gyengített kolerabacilust jelentett, egyszer fél cm

3, majd 5-6 nap elteltével a felkar, illetve a mellkas felső részébe adva 1 cm

3 oltóanyaggal. Védettséget azonban csupán néhány hónapra adott. A kolera csak a világháború első három évében jelentkezett érezhető mértékben, elsősorban az északi és a szerb harctéren. Az ezekről a frontokról érkező szabadságos, illetve sebesült katonák közvetítésével került a hátországba, de a betegség a hátországot veszélyes mértékben egyszer sem fenyegette. Magyarország területén először 1914. szeptember 15-én a békéscsabai közkórházba szállított sebesültek köréből jelentették az első megbetegedést. Decemberben már az egész ország területéről összesen 3285 esetet regisztráltak, ebből 1186 fő polgári személy volt.

4 Köszönhetően a megfelelő védekezésnek (higiénia szigorítása, megfigyelő állomások hálózatának kiépítése, védőoltás) 1914 december végére csökkent a fertőzöttek száma, és 1918 nyarára a harctérről érkező jelentések lapjairól is teljesen eltűnt a betegség neve. Összességében az osztrák- magyar haderő 1914 és 1917 között 80000 kolerás megbetegedést regisztrált, amely önmagában nem tekinthető magas számnak.

5 Azonban az e betegségben meghaltak arányszámát tekintve az egyik legtöbb áldoza2 Gerlóczy Zsigmond: A koleráról kapcsolatban a világháborúval. Bp., Pfeifer Ferdinánd-féle könyvkereskedés bizománya 1914. 20. 1 Neumann Henrik: Orvosok és orvostudomány a háborúban. Gyógyászat (1922) 15. sz. 226. 4 Iványi Emma (szerk.): Magyar minisztertanácsi jegyzőkönyvek az első világháború korából 1914 1918. Bp., Akadémiai K„ 1960. 184-185. 5 Franz Géza: Háborúk és járványok. Magyar Katonai Szemle. VIII. Bp., Stephaneųn Nyomda és Könyvkiadó Rt., 1938. 196.