Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 206-209. (Budapest, 2009)

KÖNYVSZEMLE — BOOK REVIEWS

KÖNYVSZEMLE 301 Varró Vince: Hetényi Géza - a Korányiak szellemi örököse. Bp., Medicina, 2008. ill., 177 p. A tudományok fejlődése szempontjából mindig fontos szerepe volt az úgynevezett szellemi iskoláknak. Az egyes kutatók munkásságának jellemzésekor fokmérőnek számított - és számít napjainkban is -, ha megnevezték a munkásságának, kutatásainak útmutatást, közeget biztosító „iskolát." Az orvostudomány haladásában is nagy szerepet játszottak az iskolateremtő egyéniségek, a tudományos műhelyek. A magyar tudományos belgyógyászat megteremtői a Korányiak - Frigyes és Sándor -, tevékenységük helyszíne a budapesti III. sz. belgyógyászati klinika volt, amely a későbbiekben is magyar belgyógyászat kiválóságait adta a gyógyításnak és a kutatásnak. A klinika és a szellemi munkaközösség nagy tekintélyű vezetőinek egyike Hetényi Géza (1894-1959) volt, a Korányiak méltó eszmei örököse, a 20. század legnevesebb belgyógyászainak mestere. Egyik munkatárs-tanítványa, Varró Vince foglalta össze Hetényi Géza munkássága és a Hetényi iskola tudományos jelentőségét. A szerzői előszóból megismerhetjük azt a dilemmát, amely a személyes kapcsolatban, emlékekben gyökerező szubjektivitás veszélyére utal: „ ... fölvetődött bennem a kétség, tudom e életét, tudósi jelentőségét a történész tárgyilagosságával földolgozni. Tanítványi tiszteletem és hálám nem torzítja e majd a képet, melyet fölvázolni igyekszem. A választ kritikusaim és a jövő tudománytörténészei adják majd meg. " A kötet elolvasása után pozitív választ adhatunk a szerzőnek, mivel a hitelességet számos eredeti dokumentum, levél, korabeli könyvrészlet és folyóiratcikk idézése biztosítja. A „mester" életének minden oldalát igyekszik bemutatni Varró, családi és baráti kapcsolatait, sokirányú érdeklődését, kedvteléseit, nyugalmat sugárzó és teremtő egyéniségét. A kötet függelékei jól egészítik ki a visszaemlékezést: Hetényi teljes tudományos életmüvét tartalmazó bibliográfiát, valamint legjelesebb tanítványainak rövid életrajzát csatolta a szerző. A munka információs értekét növelik a közölt fotók. A könyv a jó ízléssel és arányérzékkel megírt visszaemlékezések sorát gazdagítja. Kapronczay Katalin Webster, Charles: Paracelsus. Medicine, magic and mission at the end of time. New Häven and London, Yale University Press, 2008. 326 p. Paracelsus személye és munkássága nagyjából kétszáz esztendeje tudományos és szépirodalmi könyvek, cikkek tömegét ihlette és ihleti ma is, a róla szóló - mennyiségileg megdöbbentően gazdag, minőségileg meglehetősen egyenetlen - irodalom pedig napjainkra reménytelenül áttekinthetetlenné vált. A Paracelsus-reneszánsz a romantika korával vette kezdetét, 19. század végére, a 20. század elejére pedig már megszülettek azok a korszakos összefoglalások és kiadások is (Sudhoff, Aschner, Pagel), amelyek mindmáig a kutatás alapjainak tekinthetők. A 30-as években azután a náci állam valóságos nemzeti szentet faragott a kellőképpen homályos stílusú svájci orvosfilozófusból, s evvel örökre megpecsételte sorsát: ez a zaklatott botrányhős és világvándor végérvényesen a Nagy Emberek panteonjába került. Mivel Paracelsus életművének legalaposabb és legnagyobb hatású kutatói orvosok voltak, és hozzáférhető formában ma is elsősorban orvosi-természettudományos életműve olvasható, a kutatás mindmáig szinte kizárólag orvosi-természettudományos örökségét elemezgeti és boncolgatja, terjedelemben nem csekélyebb filozófiaiteológiai-etikai munkásságával viszont mit sem törődik. Pedig kötetünk szerzője, az oxfordi reneszánsz-kutató, Charles Webster szerint az ocuvre-nek éppen ez a fele adja a kulcsot kezünkbe ahhoz is, hogy a természettudományos müveket megértsük Feltevése szerint ugyanis Paracelsus mindenekelőtt vallásreformer és forradalmár filozófus volt, az orvostudomány vagy a kémia csupán eszközként szolgált számára ahhoz, hogy reformer elméleteit a lehető lcgveszélytelencbbül kifejthesse, illetve, hogy a lehető leginkább elhatárolódhassék az őt körülvevő szellemi környezettől. Vagyis az eddig mellőzött filozófiai-teológiai életmű egyértelműen előbbre való és fontosabb a természettudományos munkásságnál. E különleges elmélet mellett másik újdonsága ennek a könyvnek, hogy szemben Walter Pagel egykor korszakalkotó Paracelsus-monográfiájával (Basel, 1958, ill 1982 ), nein a neoplatonizmust tekinti Paracelsus legfontosabb szellemi hátterének - bár szerepét nem tagadja az életműben - hanem szellemi fejlődésében inkább a korszak radikális vallási reformer elméleteit, elsősorban az anabaptizmust és a hozzá köthető kisebb, főként az Utolsó ítélet hamaros eljövetelét hirdető irányzatokat, illetve a német parasztháború szellemi következményeit tartja a legfontosabb tényezőknek. Paracelsus - a szerző szerint - vallási-etikai alapon egyfajta, nehezen összefoglalható és azonosítható szociális reformgondolat élharcosa is volt, orvosi „forradalmát" pedig csupán e folyamat egyik lépcsőjének tekintette. Kultúra- és társadalomellenességének egyház- és egyetemeilenessége, vagy a hagyományos orvosi teóriák és tekintélyek ellen vívott harca csupán egyik mcgnyilvá-