Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 206-209. (Budapest, 2009)
KÖNYVSZEMLE — BOOK REVIEWS
300 Comm. de //ist. Artis Med. 206- 209 (2009) bizonyára szemléltetően elégítették volna ki az igazságügyi orvostan teoretikus fejlődése iránt is érdeklődést mutató olvasók érdeklődését. Névmutató zárja a 160 oldal terjedelmű, szép papíron, keménytábla kötésén skolasztika-kori boncolást ábrázoló táblaképpel díszített könyvet, amit a „nyomda ördöge" is meglátogatott a 12. oldalon, ahol Bene és Schraud professzorok képe felcserélődött. Mindez - természetesen - nem zavarja a szép kiállítású, pontos és hézagpótló adatokat tartalmazó könyv értékét. A hazai igazságügyi orvostani oktatás fejlődését bemutató könyv forgatását a hazai orvostörténelem, orvosképzés, illetve felsőoktatás-történet, kriminalisztika-, igazságszolgáltatás-, sőt társadalomtörténet iránt érdeklődők figyelmébe ajánlom. Karasszon Dénes Strausz Péter: Kamarák a két világháború közötti Magyarországon. Bp., L'l larmattan Kiadó, 2008. 202 p. Strausz Péter történész könyve monográfia-igényű vállalkozás e társadalomtörténeti téma feldolgozására, bár a szerző jelen kötetét csak egy reménybeli, hosszabb kutatói folyamat első állomásának tekinti. Szükségesnek vélte elsőként a kamarai intézmények szerkezeti vázát, strukturális alapját felmérni, hogy ezek után jobban meg lehessen érteni az egyes kamarák mindennapi tevékenységét. Vizsgálódásai középpontjában tehát a kamarai autonómia kérdésköre állt: önkormányzatiságuk szervezeti és tevékenységbeli ismérveit igyekezett e könyvben összegyűjteni. Kutatásai időkeretéül a két világháború közötti időszakot választotta, mivel ekkor épült ki a kamarai önkormányzatok rendszere. Már a bevezetőben tisztázta az autonómia, az érdekképviselet és érdekvédelem fogalmát. A kamarák helyét a civil szférán belül félúton helyezte el az állami intézmények és a polgárok önállóan kezdeményezett önszerveződései között. A kamarákat ugyanis többnyire maga a törvényhozás hozta létre, az adott át a számukra saját szuverenitásából bizonyos elemeket, és meghatározta jogkörüket. Az így létrehívott szervezeteknek a továbbiakban azonban a kormányzattól függetlenül kellett képviselniük az adott gazdasági-szakmai kör érdekeit. A magyarországi kamarák nem voltak egységesek, önkormányzatuk jellege és mértéke is eltért egymástól. Viszont törvényes érdekképviseletek voltak - mivel törvény hozta létre azokat, így az államhatalom az adott szakma legitim képviselőiként viszonyult hozzájuk (szemben a szakszervezetekkel és különféle egyesületekkel). A kamarákat a képviselt kör jellege szerint két csoportra lehet osztani a vizsgált időszakban: gazdasági kamarák (kereskedelmi, ipar- és mezőgazdasági kamara), szakmai kamarák (ügyvédi, közjegyzői, mérnöki, orvosi, színművészeti, filmművészeti és sajtókamara). Strausz Péter könyve első fejezetében a téma levéltári forrásait és szakirodalmát ismertette. A II. fejezetben az európai (angolszász, kontinentális és osztrák) kamarai autonómiák létrejöttét vázolta fel, majd a magyarországi kamarai szerveződések 1850 és 1920 közötti korszakát tekintette át. A következő fejezetekben részletesen vizsgálta a két világháború közötti Magyarország kamaráinak struktúráit, tagságukat, érdekképviseleti fórumaikat, érdekérvényesítő képességük határait, társadalmi szolgálatukat. A minket leginkább érdeklő orvosi kamarai szerveződések az orvosok önvédelme jegyében indultak az 1870es években. Működésük lehetőségeit és anyagi támogatását szűkítették ugyanis a helyi önkormányzatok, a biztosítóintézetek és a központi kormányzat is. 1879-ben megalakult az első orvosi egyesület, a Budapesti Orvosi Kör. Hz az egyesület szorgalmazta egy kötelező tagságú kamara megalakítását, a szakma többsége azonban ellenezte egy ilyen szervezet létrejöttét, féltve az orvosi hivatás szabadságát. 1895-ben megalakult az Orvosszövetség, amely nem egy kötelező tagsággal szerveződő kamara, hanem csupán egy országos hatókörű orvosegyesület volt. Az 1920-as, 30-as évek fordulóján Gortvay György foglalkozott több fórumon a létrehozandó kamara feladataival. Végül 1936-ban hozta létre az első orvosi kamarákat a Gömbös-kormány. A rendelkezés a politikai ellenlábasokból erős ellenállást váltott ki, de az orvosi szakma egy része sem támogatta. (Az egyesületek közül mellé állt pl az fiPOL, szembe helyezkedett vele a MONE.) Az egyes vidéki kamaráknak meg kellett küzdeniük a tagok érdektelenségével is. Végül nyolc kamara jött létre: Budapest, Debrecen, Pécs, Kecskemét, Miskolc, Szeged, Székesfehérvár és Szombathely lettek a kamarák központjai. Befejezésként a könyvet egy rövid kitekintés zárja a magyar kamarák 1944/45 utáni átszervezéséről és megszüntetéséről. Gazdag forrás- és irodalomjegyzék, valamint angol és nemet nyelvű összefoglalás egészíti ki a monográfiát. Kölnéi Lívia
