Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 206-209. (Budapest, 2009)

TANULMÁNYOK — ARTICLES - Kapronczay Károly: Az orvostörténelem, mint önálló szaktudomány

Kapronczay K. : Az orvostörténelem, mint önálló szaktudomány 29 rökben és egyetemi klubokban rendszeresen szervezett orvostörténeti előadásokat, Debrecen orvostörténeti emlékeinek gondozását vállalta magára, az orvostörténeti múlt tárgyait és gyűjteményeit múzeumokban helyeztette el. Az akkori hazai állapotok között már az is eredménynek számított, hogy a Magyar Tudományos Akadémia szervezetén belül az alaptudományokat képviselő bizottsági rendszerbe bevették az orvostörténelmet, ami különben egyetemi képzés nélkül ideiglenesnek számított. (Ez bekövetkezett 1968-ban, amikor egyetemi oktatás hiányában kivették az előbbi rendszerből.) Az 1950-es évek közepétől szinte állandóan szerepelt az orvostörténelem oktatásának kérdése. A helyzet furcsaságára jellemző, hogy a szocialista országokban, elsősorban a mintának tekintett Szovjetunióban, a kötelező szigorlati tárgyak között szerepelt, az orvostörténeti oktatás hátteréül tanszékeket, intézeteket és egyetemi múzeumokat szerveztek. Nálunk ellentétes dolgok történtek. A Szodoray Lajos vezette munkabizottság - elsősorban Szodoray Lajos alapos beszámolójának köszönhetően - javasolta az orvostörténelem bevezetését az egyetemi orvosképzésbe. A bizottság mindegyik tagja - Székely Sándor, Hahn Géza, Réti Endre, Katona Ibolya és Bencze József — külön-külön is készítettek elképzeléseikről írásos anyagot, amit Szodoray Lajos saját tervezetében összegzett, és a maga tervezetét is mellékelte. A felkért tanulmánykészítők egyik tábora (Szodoray Lajos, Daday András, Regöly Mérei Gyula és Gortvay György) a régi formák felélesztését indítványozta, az ókori és középkori ismeretek mellett hangsúlyt kivántak fektetni a modern orvosi iskolákra, az orvosképzés történetére is. A tantárgyat legalább kollokviumi tárgyként kívánta a harmadik tanév első vagy második félévébe beiktatni.

1

8 A marxista szemléletet képviselők egyik része - Székely Sándor, Hahn Géza és Réti Endre - az ideológiai tárgyak közé (például a dialektikus materializmus tananyagába beépítve, az orvosi gondolkodás fejlődését illusztráló anyagként) akarta az orvostörténelmet szerepeltetni, illetve az ateizmus tárgykörében a babonák, a hiszékenységek kritikáját akarták középkori orvosi és népi gyógyászati példákkal illusztrálni. Ezt a nézetet a különben baloldaliként ismert Bencze József és Katona Ibolya is mereven elutasította, viszont használható el len javaslatot a történeti gondolatkör védelmében ők sem tettek le az asztalra. Ezzel kapcsolatban az MTA Orvostörténeti Bizottsága - az MTA elnökének kísérő levelével - az egészségügyi miniszterhez fordult az orvostörténelem kötelező tantárgyként történő bevezetése érdekében. '

9 Sajnos a javaslatot ebben a formában a minisztérium elutasította, bár engedélyezte a témában járatos és tudományos fokozattal rendelkező egyetemi tanerőknek az orvostörténelem tárgyköréből való foglalkozások meghirdetését Az előadások látogatása önkéntes és vizsgakötelezettség nélküli volt, csak a napi kötelező órák és foglalkozások után történhetett. így hirdetett meg Regöly Mérei Gyula 1958-tól orvostörténeti előadásokat az anatómiai intézetben, Halmai János a Gyógynövény és Drogismeretei Tanszéken (ezt vette át később Zalai Károly a gyógyszerészeti szervezési intézetben), valamint Huszár György a fogorvosi karon. Az MTA Orvostörténeti Bizottságának tehetetlenségét bizonyítja, hogy míg meddő elméleti és ideológiai vitákat folytattak, az egészségügyi szakiskolákban és középiskolákban bevezették az orvostörténelmet, így az egészségügyi szakdolgozók „középrétege" már megfelelő orvostörténeti ismeretekkel rendelkeztek. Ennek volt köszönhető, hogy az 1970-es A Kapronczay Károly: Az orvostörténeti közélet az 1950-es években. Bp. /internet: www.otk. tudománytört.hu y

) Az Orvostörténeti Szakcsoport levéltára. (1958-1966). Semmelweis Orvostörténeti Szaklevéltár.