Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 206-209. (Budapest, 2009)
KÖNYVSZEMLE — BOOK REVIEWS
290 Comm. de //ist. Artis Med. 206- 209 (2009) A szerző hangsúlyozza bevezetőjében, hogy az orvosi jog a jogtudomány új területe, ráadásul Magyarországon csak a rendszerváltás után, vagyis a nemzetközi gyakorlathoz képest csak harminc-negyvenéves késéssel indulhatott el fejlődése. A pártállam diktatórikus rendszerében ugyanis az emberi személyek (orvos és beteg) jogai és kötelezettségei háttérbe szorultak az ideologikus célkitűzések mögött. Az 1990-es évekig nem létezett orvosi kamara sem, tehát általános érvényű etikai szabályokat sem alkothattak. A nyugat-európai és észak-amerikai orvosi jogrendszer az elmúlt évtizedekben folyamatosan fejlődött. Ennek során kialakult a betegnek, mint személyiségi jogokkal rendelkező személynek a képe, aki egyenjogú, mellérendelt alanya az orvos-beteg jogviszonynak. Az orvosi beavatkozások jogellenességét a páciens - tájékoztatáson alapuló - beleegyezése teszi elkerülhetővé. Kettőjük (illetve az intézmény és a beteg) szerződése polgári jogi szerződésnek számit. Létrejöttek a független, hivatásrendi szervezetek (orvosi kamarák), amelyek meghatározták etikai-szakmai szabályaikat, s ezek alapján dönthették cl, kit tekintenek tagjaiknak. Ugyanakkor az orvosokat megilleti a gyógymód választás szabadsága, a hozzá kapcsolódó jogi és erkölcsi felelősséggel. A könyv második fejezetében a szerző az orvosi jog, az orvosi etika és a bioetika kapcsolatát tekinti át. Egész könyvén átível az orvosi jog és az erkölcs szoros összefüggése, hiszen azokban az évszázadokban, amíg orvosi jog nem létezett, jobbára etikai normák befolyásolták az orvosi gyakorlatot. Az orvosi erkölcs alapnormája a 20. századig - közvetlenül vagy áttételesen - a hippokratészi Eskü volt. Nagyrészt ebben fejeződött ki a középkor keresztény, orvosi etikai alapvetése is. A 20. században mérföldkővé vált a „nürnbergi orvosper" 1947-ben - ekkor ugyanis ráébredt az emberiség egy része, hogy az orvosokat a tevékenységükért jogi felelősségnek is kell terhelnie, nem elegendőek az erkölcsi normák. Ennek nyomán alakult ki az orvosi jogrendszer. Jog és etika szoros kapcsolata ma is meghatározza szinte valamennyi részterület (pl. szervátültetés, eutanázia, abortusz, pszichiátriai betegek helyzete) megítélését, fejlődési irányát. Egyes orvosi jogi kérdésekben az erkölcsi kérdések mentén lépnek fel befolyásoló tényezőként a keresztény egyházak is. A fogamzásgátlás, a megtermékenyítés, a magzati élet, az abortusz, az eutanázia azok a területek, amelyek állásfoglalásra és véleményük kifejtésére ösztönözték a keresztényeket, elsősorban a katolikus egyházat. A bioetika egy tudományág, az élővilágnak azokkal az etikai kérdéseivel foglalkozik, amelyek szintén nagyrészt az élet kezdetéhez és végéhez, illetve a környezet védelméhez kapcsolódnak. A 111. fejezet az orvosi jog forrásainak (Alkotmány, törvények, rendeletek) részletes áttekintésével indul. Ezek után a szerző az orvostörténelem kutatói számára különösen érdekes témákat tárgyal, az orvosi jog története ugyanis párhuzamosan alakult az európai medicinával. A jogtörténeti áttekintés során Jobbágyi részletesen elemzi a náci orvosok ellen folytatott nürnbergi per tanulságait és hosszú távú hatását, amely az orvosi jogi rendszer kialakulásához vezetett. A magyar medicina történetét is áttekinti vázlatosan, elsősorban az orvosok működését szabályozó törvények, intézmények és a képzettségükre vonatkozó elvárások szempontjából. A könyv második része tartalmazza az orvosi jogrendszer általános részének részletes ismertetését, a harmadik rész pedig az orvosi jog különös részét (vagyis a szerv- és szövetátültetések, a sterilizáció, az abortusz, a művi megtermékenyítés, az eutanázia, az elmebetegek jogi védelme, az emberen végzett orvosi kísérletek, a magzati kísérletek, a fogamzásszabályozás, valamint a halottakkal kapcsolatos rendelkezések problémakörét). Az egyes témakörök tárgyalásánál a szerző kitér a történeti áttekintésre, a magyarországi előzményekre, valamint kitekint a nemzetközi jogi gyakorlatra is. A legtöbb fejezetrész után röviden ismerteti a katolikus egyház álláspontját, mint a legmarkánsabb társadalmi kritikáját az adott kérdéskörnek. A könyv utolsó egységét képezi a függelék, amely hasznos dokumentumok (nyilatkozatok, deklarációk, törvények) szövegét teszi elérhetővé mindazok számára, akiket - szorosan értelmezve - az orvosi jog, tágabban értelmezve pedig az orvos és beteg, gyógyítás és betegség kölcsönös kapcsolata érdekel. Az egyes témaköröket átgondolva világossá válik, hogy a látszólag száraz jogi formulák hátterében az emberiség önreflexiója, saját életéről és haláláról vallott filozófiája áll. Kölnéi Lívia Kapronczay Károly (szerk.):// magyarországi közegészségügy története 1770-1944. Jogalkotás, közegészségügyi intézmények, szakirodalom. Előszó: Tompa Anna, sajtó alá rendezte: Gazda István. Budapest, Semmelweis Egyetem Közegészségtani Intézete - Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár, Levéltár - Magyar Tudománytörténeti Intézet, 2008. 364 p. Közegészségügyünk fejlődésének kétségtelenül fontos területe az egészségügyi jogalkotás. A rendelkezések, utasítások, majd később az. országgyűlés jóváhagyásával elfogadott törvények adtak keretet az ország egészségügyének
