Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 206-209. (Budapest, 2009)
TANULMÁNYOK — ARTICLES - Kapronczay Károly: Az orvostörténelem, mint önálló szaktudomány
28 Co nim. de //ist. Artis Med. 206—209 (2009) Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba, de a költségvetési vita során Sághy Gyula képviselő tiltakozott ellene (1911. december 15.). Ennek hatására Bókay Árpád visszavonta javaslatát. Tény, hogy a minisztérium támogatta az ügyet, sőt a Főrendiházban Korányi Frigyes is pártoló beszédet mondott. Ennek ellenére törölték az állami költségvetésből az orvostörténeti tanszék felállítását, sőt később - az első világháború előtt és után - sem történt lényeges intézkedés. Továbbra is a díjazás nélküli magántanári intézmény biztosította az orvostörténelem oktatását az egyetemi orvosképzésben, bár 1925 áprilisában Grósz Emil felvetette az orvostörténelem magántanárának anyagi támogatását. Ezzel kapcsolatban a hallgatók figyelmébe ajánlotta a tárgyat, mint lényegesen fontos tanulmányt. Sajnos az orvostörténelem továbbra is az „ajánlott" tárgyak között szerepelt, amit az első és a negyedéves hallgatók tantervébe iktattak be. Az ajánlás nem jelentett közömbösséget. 1930-ban Herczeg Árpádot habilitálták az újkori orvostörténelem magántanárává, így ettől kezdve Győryvel megosztva - az első éveseknek Győry, a negyedéveseknek Herczeg adta elő a tárgyat. A harmincas években az orvostörténelmet hallgatók száma átlagosan 100 fő volt, de volt olyan év is, amikor összesen 346 fő jelentkezett. Győry halála után egy ideig Herczeg egyedül látta el mindkét évfolyamon az orvostörténelem oktatását, de 1940-től, Korbuly György habilitálásától, ismét két tanár adta elő az orvostörténelmet a budapesti orvosi karon. Ezzel egyidőben a szegedi és a debreceni egyetemen is intézkedtek az orvostörténelem magántanári előadását illetően. Szegeden Bálint Nagy István (1930), majd halála után Daday András (1932-től), Debrecenben (1943-tól) Diósadi Elekes György nyert az orvostörténelemből magántanári fokozatot. Az utóbbi nevéhez fűződik a debreceni Orvosok és Gyógyszerészek Lapja orvostörténeti rovatának megszervezése is. 1' Érdemes megjegyezni, hogy olyan kiváló orvostörténészek, mint Fekete Lajos, Mayer Kolos Ferenc (bár 1936-ban az Egyesült Államokba kivándorolt), Magyary Kossá Gyula nem nyert magántanári fokozatot. Magyary Kossá gyógyszerészeti méregtanból lett rk. tanár és akadémikus. Külön kell szólnunk a kolozsvári egyetemről, amely 1940-1945 között az egyetlen magyar egyetem, ahol orvostörténeti tanszék működött, az intézet élén Berda Károly és Daday András állt. A kolozsvári orvostörténeti intézet a korábbi román egyetem (1920-1940) tanszékének volt a jogutóda, amit igen helyes intézkedéssel nem szüntettek meg, sőt Valériu Bologa, a kinevezett rk. tanár is maradt eredeti tisztségében. A második világháború után sajnos mind a négy magyar orvosi karon felfüggesztették az orvostörténelem oktatását, illetve be sem vették az oktatási rendbe. A tárgyat a marxistaleninista, illetve a dialektikus marxizmus szempontjából „átgondolásra" ítélték, az 1960-as évek végéig nem is tárgyaltak sorsáról. Azt viszont nem akadályozták, hogy az egyes szaktárgyak bevezetéseként ne foglalkozzanak az adott témakör orvostörténeti vonatkozásaival. Az 1950-es években, az Orvostörténeti Könyvtár megalakulása, az orvostörténeti társasági élet új formáinak körvonalazódásának időszakában került ismét az érdeklődés homlokterébe a tárgy művelésének kérdése. 1955-ben megalakult az MTA Orvostörténeti Bizottsága Haranghv László elnökletével, amely foglalkozott az orvostörténelem újbóli bevezetésével az orvosképzésben. A munkacsoportot Szodoray Lajos egyetemi tanár vezette, aki a debreceni orvosegyetemen szorgalmazta az orvostörténelem bevezetését, diák önképzőkö" Győry Tibor: Az orvostudományi kar története. Bp. Egyetemi Nyomda 1936. 7 Kapronczay Károly - Kapronczay Katalin: i.m.