Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 206-209. (Budapest, 2009)
TANULMÁNYOK — ARTICLES - Kapronczay Károly: Az orvostörténelem, mint önálló szaktudomány
Kapronczay K. : Az orvostörténelem, mint önálló szaktudomány 9 Halléban jelent meg az az oktatási forma, hogy az orvostörténelmet rendszeresen előadó tanár más szakterület professzora volt, de a saját tudományszakára vonatkozó tantervbe beiktatta a medicina múltjának ismeretét is. Ez lehetett az egyetem története, a választott szakterületének általános története, vagy az adott orvosi kari múltja. Ilyen tematika szerint adott elő Johann Peter Eberhard (1727-1779) és Peter Immanuel Hartmann (1727-1791) Halléban. Itt működött Kurt Sprengel (1766-1833) az első ötkötetes orvostörténeti alapmű szerzője, aki ugyan az egyetemi botanikus kert igazgatója és a botanika professzora volt, de rendkívüli tanárként (1801) az orvostörténelmet is előadta. Kurt Sprengel a pragmatikus orvostörténeti adatfeltárás megalapozójaként irányt adott a német orvostörténeti kutatásnak, a kutatási metodika és a didaktikai elvek összekapcsolásával pedig stílust adott az egyetemi oktatásnak. Sprengel meghatározó szerepét mi sem jellemzi jobban, minthogy a 19. század első harmadától formálódó egyetemi orvostörténeti oktatás minden tervezetében - a felhasználásra ajánlott irodalom és az alkalmazott módszerek között - az első helyen Sprengel munkája állt. Sprengel hatása mutatható ki a szakirodalmi és oktató munka vonatkozásában Johann Ludwig Choulantnál (1791-1861) Drezdában, Johann Lucas Schönleinnél (1793-1864) Zürichben és Carl Friedrich Heusingernél Würzburgban, akik egyetemükön az orvostörténelem első rendkívüli professzorai voltak. Halléban Sprengel utódjai Ludwig Hermann Friedlander (1790-1851) és Julius Rosenbaum (1807-1874) lettek, egymást követték az orvostörténeti tanszék élén. Berlinben az 1810181 l-es tanévben nevezték ki az orvostörténelem magántanárává Gottfried Christian Reichet, 1825-ben már rendes professzorrá Justus Friedrich Karl Heckert (1795-1850), aki Sprengel mellett a másik nagy hatású orvostörténeti kutató és több alapvetésnek számító munka szerzője volt. Hecker az orvostörténelem témakörét kibővítette az orvosi filozófiával, az etikával és a medicina társadalomtudományi vonatkozásaival. A 20. század elejének meghatározó tendenciája lett, hogy az egyetemi orvostörténeti intézetekben (Halle, Berlin, Wiirzburg, Göttingen, Heidelberg) bevonták az egyes orvosi szakterületek (anatómia, sebészet, szülészet, stb.) kutatásának témakörét, sőt a gyógyszerészettörténetnek is helyet adtak. Hallében működött Theodor Brugsch (1878-1963) a belgyógyászat történetének, Rudolf Beneke (1851-1946) az anatómiatörténet, és Otto Gessner (1895-1967) a gyógyszerészettörténet nemzetközi hírű kutatója. A legnagyobb hatású orvostörténeti intézet 1906. április l-jén nyílt meg Lipcsében Karl Sudhoff {1853-1938) vezetésével, amely hamarosan az európai orvostörténeti kutatások központjává vált. 9 Orvostörténeti oktatás a bécsi egyetemen A bécsi egyetem oktatási rendje sokban hasonlított a többi német egyetem oktatási szerkezetéhez, szelleméhez és gyorsan követte a változásokat. Ez vonatkozott az orvostörténelem oktatására is. Szinte egyidőben születnek Bécsben is orvostörténeti témájú orvosavatási értekezések. A témaválasztás is nagyjából azonos volt, ókori nagy orvosok életművének, munkásságának, kéziratainak feldolgozása, a középkori járványok, stb. Ahogy a magyar orvosképzésre jelentős hatással voltak a Ratio Educationis felsőoktatást érintő rendelkezései, úgy a bécsi egyetem orvosképzését is a felvilágosult abszolutizmus oktatási szemléleté'' Lásd. 4. sz. jegyzetet, Arina Völker közlését.
