Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 202-205. (Budapest, 2008)
KÖNYVSZEMLE — BOOK REVIEWS
Éry Kinga (Szerk.): A székesfehérvári királyi bazilika embertani leletei. 1848-2002. Bp., Balassi Kiadó, 2008. 579 p. A hazai történész és a történelem iránt vonzalmat érző tudományos köröket régóta foglalkoztatta a Szent István király által alapított és a Habsburgok királyságáig magyar uralkodói temetkezőhelynek is szentelt székesfehérvári Boldogasszony bazilika romjai alatt nyugvó egykori királyaink maradványainak sorsa, feltárásának és azonosításuknak lehetősége. Ez a „történet" valójában 1848. december 3.-án kezdődött, amikor árokásás közben királyi szarkofágra leltek, amit Éry János, a Magyar Nemzeti Múzeum régésze III. Béla és felesége érintetlen templomi mauzóleumával azonosított. (Ezt helyezték el a millennium évében a budavári Mátyás templom egyik kápolnájában.) A feltárás - az anyagi eszközök függőségétől - kisebb-hosszabb megszakításokkal egészen 2002ig tartott. Henszelmann Imre, Marosi Arnold, Gerevich Tibor, Bartucz Lajos, Lux Kálmán, később Nemeskéri János, Kralovánszky Alán, stb. feltárásai nyomán sok eddig ismert tény tisztázódott, így a templom építésének korszakai, a török dúlás pusztításai, a királyi sírok rendszeres fosztogatásai, majd az épület romba dőlése, amely felett utcák, kertes városi házak emelkedtek, sőt a 17/18. században temetőként is használták. A föld „megtartó ereje" valóban a 19. század közepéig védte a bazilika földbe szállt maradványainak titkát, III. Béla sírjának megtalálása nemzeti érzéseket gerjesztett, szinte állami érdek lett az ide temetett 15 király, legalább 20 királyi herceg és királyné maradványainak megtalálása, hiszen számos európai országban a volt uralkodók temetkezési helye zarándokhelyekké vált, illetve turisztikai cél lett. Ilyen lett a bécsi Habsburg-kripta, bár itt is temettek el magyar királyokat, de a magyar nemzeti érzések szerint „ez nem olyan" mint a semmivé vált székesfehérvári Árpád- és vegyesházi uralkodók sírjai. A feltárások során derült ki, hogy a török korban rendszeres fosztogatások a sírok többségét „jeltelenné" tették, a maradványok összekeveredtek, valamint az azonosítást rendkívül nehezítette, hogy legalább ezer ember csontmaradványa van a felsőbb - idők során mélybe is „keveredett" - földrétegekben. Az általános állapotokat ugyancsak nehezítette az a tény, hogy a helyi lakosok a romokat „kőbányának" használták, építkezéseikhez innen „termelték ki" az építőanyagot. A fenti felsorolások szerint a régészek és az azonosításban résztvevő antropológusokra igazán nehéz feltételek vártak, bár az állam és a közvélemény gyors eredményt remélt. Ez sokáig váratott magára, noha Henszelmann, Marosi, részkérdésekben Török Aurél professzor jeles könyvekben és tanulmányokban számolt be feltárásairól. Az. utóbbi azonosította a millennium évében 111. Béla királyt és felesége, Antiochiai Anna maradványait. 1932-1938ban és 1984-2002-ben nagyszabású feltárás és azonosítási folyamat indult a székesfehérvári romkertben, igaz a közel 1700 személyre „szűkíthető" csontlelet pontos azonosítása lehetetlen, főleg s királysírok vonatkozásában is álomnak tünt. A templomtér beépített sírkamráiból 12, az előbbi terület földsírjaiból újabb 21, illetve 134 olyan személy csontmaradványai kerültek vizsgálat alá, az utóbbiak az ásatások során másodlagosan kerültek a közös 'sírba", gyaníthatóan a templom falain belüli földsírokból. Feltehetően az épített sírokból, illetve a feltárt kápolnákból talált sírokból származó kb. 50 személy csontjai, lehetnek az itt eltemetett magyar uralkodók, feleségeik és a királyi családok tagjainak maradványai. A munkában résztvevők 5-6 személyre közölnek - további bizonyításra váró - feltételezéseket (Róbert Károly, I. Lajos, Hunyadi Mátyás, Habsburg Albert, Könyves Kálmán, esetleg II. Géza, II. Béla, III. László, IV. István), amire annyi a bizonyíték, mint az ellenérv. Tény, hogy a vaskos kötet talán legizgalmasabb fejezete éppen a királyi maradványokkal foglalkozik. Természetesen a tudományos felelősség nem engedte a jeles antropológusoknak, hogy ellentmondást nem tűrő „pontos megállapításokat" tegyenek, hiszen a mai laboratóriumi technika még nem képes minden kérdésre „perdöntő" választ adni, nincs olyan módszer, ami pontosan bizonyítja a csontmaradványok és a feltételezett személyről birtokolt ismeretek összhangját. A belső térben talált csontmaradványok - a templom „fénykorában" idetemetett méltóságok és családtagjaik - aránylag jól elkülöníthetők a későbbi temető maradványaitól. A szerzők az utóbbiak létszámát a következő módon kísérletek meghatározni: „Hogy a feltárt, valamint az elpusztított csontvázak számát hozzávetőlegesen megbecsülhessük, kiindulópontul az épített és a földsírokból előkerült öt végtagcsont számát (mellőzve ezek 5 cm-nél kisebb darabjait) elosztottuk az. ismertté vált vázak (598) számával. Ezt követően a szórványként talált végtagcsontok számát elosztottuk a fentiekben kapott gyakorisággal, melynek végeredményeként a vázak száma legalább 1365-nek bizonyult. Ha pedig a végtagcsontok sírból előkerült és a szórványból rekonstruált számát összeadjuk, a templom területén és körzetében 1848 és 2002 kőzött végzett munkálatok legalább 1719 csontvázat érinthettek." ( 31. oldal.) Jelentős fejezetek foglalkoznak a csontanyagok radiológiai és fogászati vizsgálataival, illetve tiszteletre méltó az a feldolgozás is, amelyben - nemcsak a feltételezett királyi maradványokra vonatkozóan - a teljes csontanyag betegségvizsgálatát tárják fel statisztikai összesítésben. Legalább 300 évet felölelő, közel másfélezer főt kitevő emberanyag teljes betegségvizsgálatra aligha volt példa a hazai tudományos életben, amely kiterjedt a nemekre.
