Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 200-201. (Budapest, 2007)

KÖNYVSZEMLE — BOOK REVIEWS

tó a szakkifejezéseket magyarázó rövid, teljességre nyilván nem törekvő szójegyzék a nem orvos olvasót igazítja el. A hiányzó és a következő kiadásban pótlandó név- és tárgymutató viszont minden olvasó segítségére lett volna. Külön érdeme a műnek, hogy a szokványos, egyre szaporodó, de nem nagy önkritikával írott diszciplínatörténeti monográf ókkal szemben nem kizárólag az orvossal és a betegségekkel, hanem magával a beteggel is érdemben foglalkozik, beteggel, aki eddigi fogorvostörténeti tanulmányokban főként csak híres emberek, vagy művészek, uralkodók patográfiája kapcsán jelent meg, mint pl. Napóleon, aki magakis „arzénmérgezésével" innen sem maradt ki. A recenzióknak szokásos fejezetenkénti megbeszélésétől, kifogásaim, helyreigazítást kívánó megjegyzésem nem lévén, abban a biztos reményben tekintek el, hogy a mondottak után a könyvet magát fogják elolvasni. Érdemes. Schultheisz Emil Dr. Kapronczay Katalin: Orvosi művelődés és egészségügyi kultúra a XVIII. századi Magyarországon. (A Semmelweis Egyetem Levéltárának kiadványai 4.) Budapest, Semmelweis Kiadó, 2007. 236 p., ill. A felvilágosodás századával foglalkozó hazai és nemzetközi szakirodalmat inkább a bőség zavarával jellemezhetjük. Sokan, sokféle szempont szerint kutatták a 18. század rendkívül összetett gazdasági, társadalmi, politikai viszonyait; a tudománytörténet és a művelődéstörténet számára pedig aranybánya ez a kor - a tudás, „a szellem napvilágának" ideje. Ezért nagyon felkészült kutatónak kell lenni ahhoz, hogy erről a századról egy átívelő monográfiát írjon, még ha az egy részterület is, jelen esetben az orvostörténet. Ismerni kell nemcsak a 18. század történéseit, eseményeit, hanem azt is illik tudni, hogy egy-egy szakíró miről hogyan vélekedett. A véleménykülönbségeket ütköztetni és ebből újabb konklúziókat levonni - éppen a gazdag szakirodalom miatt - nagyon veszélyes lehet, sokszor keveredhet ellentmondásba a felvilágosodás korszakának újabb kutatója. Kapronczay Katalin kiváló doktori disszertációja bizonyítja, hogy nem „lerágott csont" ez a történelmi korszak, és a magyarországi egészségügyi kultúra és orvosi művelődés viszonylatában hiánypótló szakmai összefoglalót vehetünk kézbe. Precíz, aprólékosan gondos szakirodalmi jártassága; logikus szerkezetű dolgozata kiforrott összegzése a több évtizedes orvostörténészi és könyvtárosi kutatásainak. A tartalomjegyzéket végigolvasva nem marad kétség az olvasóban, hogy a címben jelzett témát alaposan kimeríti a szerző. Az egyes fejezeteket arányosan elosztva, egy-egy témának megfelelő mélységben és szinten fejti ki. Az orvostörténeti alaptéma elsődlegességét megtartva biztos történelmi hátteret nyújt az olvasónak, gazdaság-, társadalom- vagy politikatörténeti, netán tudománytörténeti szempontból is. Az első három fejezet áttekinti a felvilágosodás fogalmát és történelmi viszonyait. A Habsburg-birodalom kameralista állam-modell elméletét alaposan körüljáró fejezetben nagy hangsúlyt kap az egészségügyi ellátás megszervezésének, az orvoslást és az orvosképzést érintő intézkedések kidolgozásának és bevezetésének bemutatása. Két jelentős orvos életrajzán és munkásságuk értékelésén keresztül kapunk részletes képet a 18. századi felvilágosult abszolutista egészségügyi politikáról. A kameralista egészségügyi ellátás elméletének megalkotója a bécsi egyetem sokoldalú professzora, Josef von Sonnenfels (1733-1817). A gyakorlati megvalósítást Mária Terézia udvari orvosa, Gerard van Swieten (1700-1772) testesíti meg. A kameralista államelmélet - amely szerint az uralkodó gazdagsága függ alattvalóinak jólététől, de az alattvalók nem képesek saját magukról megfelelően gondoskodni, ezért az uralkodónak kell megfelelő intézkedéseket hozni - különösen az egészségügyi szervezésben nyert nagy hangsúlyt. Sonnenfels elméletének egyik sarkalatos pontja a népesedéspolitika. Színvonalas bábaképzés, szülőotthonok és árva gyerekek menhelyeinek létesítésének gondolata, a szegényellátás megszervezése csupán egy-egy felvillantása a Habsburg-birodalom közegészségügyének átfogó rendezésére. A népesség adataira vonatkozó összeírások elrendelése először 1764-ben történt, majd 1768-ban Mária Terézia elrendelte az évenkénti összeírásokat, amelyeket utána gondosan elemeztek egészségügyi és demográfiai statisztikai szempontok szerint. Gerard van Swieten neve összeforrt a bécsi orvosképzés reformjával, amelyet az orvostörténeti szakirodalom az „első bécsi orvosi iskolának" ismer. Mária Terézia - szerencsére - volt annyira bölcs uralkodó, hogy kiváló udvari tanácsadókkal vette magát körül, és tanácsaikat nemcsak megfogadta, hanem hagyta megvalósítani is. A bécsi egyetemi orvosképzés sikeres átalakítása (1749-1756) után a birodalom többi egyetemén is bevezették a valóban hasznos és haladó újításokat, ezáltal színvonalas oktatást és képzést biztosítottak. így került sor a nagyszombati egyetemre is (1769). G. van Swieten személyét még egy jelentős intézkedésnél kell megemlíteni: 1770-ben adta ki az uralkodó az általános egészségügyi rendeletet, a Generale Normativum Sanitatist, több év-