Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 200-201. (Budapest, 2007)

TANULMÁNYOK — ARTICLES - FAZEKAS Tamás: A pitvarremegés áttekintő története

nehezen értelmezhető pulzusminőségről (hideg/meleg, nedves/száraz). Megfigyelték a szívritmus különbségeit, amely „függött az életkortól, lehetett jó/rossz, különböző vagy teljesen ritmus nélküli, remegő, kanyargós, mely nem követi az artéria tengelyét, vagy egérfarokszerü, [...], azaz fokozatosan 'elvékonyodó' pulzus, melynek ütései vagy intervallumai mindig gyengébbek, illetve hosszabbak, mint az őket megelőző" (Arkhigené). A különböző arrhythmiaformák pontos diagnózisa az érlökés elemzése alapján természetesen az idő tájt is lehetetlen volt, a Louis J Acierno és Bernát Lüderitz kardiológiatörténeti monográfiáiban részletesen taglalt régi „pulzus-teóriák", valamint a 19. században szerkesztett érverés(nyomás)-regisztráló módszerek (kymográfia/sphygmomanometria) azonban a mai értelemben vett „(a)ritmológia" fejlődéstörténetének első szakaszát jelentik. Valójában a René Théophile Hyacinthe Laënnec (1781—1826) által kifejlesztett sztetoszkopizálás [Traité de l'auscultation médiate (Értekezés a közvetett hallgatódzásról), 1819] jelentette az egzakt, eszközös belgyógyászati diagnosztika kezdetét, mivelhogy lehetővé tette a szívműködés és az artériás pulzus egyidejű vizsgálatát. A szívhangok hallgatása és a szívhangfölvételek készítése (az Einthoventől és Geluktó] 1894-ben bevezetett phonocardiography), valamint a nagyerek (artériák, vénák) lüktetésének regisztrálása szfigmo/poligráffal már az EKG föltalálása előtt lehetővé tette néhány ütemzavar (pl. az AV-nodalis Wenckebach-periodicitás vagy az artériás pulzusdeficitet, pitvarszisztole- és gyűjtőcrpulzus-kiesést okozó pitvarremegés) szóbahozását és a patofiziológiai események többékevésbé pontos értelmezését. A szívritmuszavarok történetét újra meg újra aprólékosan áttekintő bonni kardiológusorvostörténész, Lüderitz monográfiájának harmadik kiadásában William Shakespeare (1564—1616) Téli rege (The Winter's Tale) cimü drámájából idéz: „I have tremor cordis on me: my heart dances; but not for joy, not joy." [tremos (gör.) = remegés]. Lüderitz fölvetette, hogy a színműírás géniusza saját ritmuszavarának tüneteit észlelve vetette papírra e sorokat. A reneszánsz idején a realizmus iránti növekvő érdeklődés a művészeket fáradtságos anatómiai kutatásokra ösztönözte. A polihisztor Leonardo da Vinci (1452—1516), a tiltó pápai dekrétum ellenére mintegy harminc boncolást végzett, s a csontvázról, az izmokról, valamint a szívről, az erekről és az idegrendszerről készített rajzai nagyszerűek. Anatómiai rajzait és magyarázatait erőteljesen befolyásolták a galénoszi tanok, de nem volt messze a szívműködés és a vérmozgás pontos megértésétől, s ha tovább él, minden bizonnyal ő írta volna le először helyesen a vérkeringést. Az aortagyökröl üvegmodellt készített, és (sertés?) szívbillentyűt helyezett bele. így írt: „A bal kamrából a vér nagy sebességgel irányul az aorta háromszögű nyílásának centruma felé, a tasakokra ütést mér, felfelé mozgatja (kinyitja) és kitágítja őket. " A vér körkörös, folyamatos és állandó mozgására vonatkozóan elsőként Andrea Cesalpino (Caesalpinos, 1519—1603) használta a circulatio (keringés) kifejezést. Kortársa, a filozófus Giordano Bruno (1548—1600) 1591-ben így nyilatkozott: „Sanguen enim qui in corpore animalis in circulum movetur." (A vér az állatok testében minden bizonnyal körbe mozog.) Ekképp Giordano Bruno fontos közvetítő szerepet töltött be Cesalpino és a humán vérkeringést mai szemmel nézve is pontosan leíró angol orvos, William Harvey (1578—1657) között. A Galénosztól és követőitől származó spekulatív elméleteket Harvey 1628-ban Frankfurt am Mainban latinul kiadott Exercitatio anatomica de motu cordis et sanguinis in animalibus (Bonctani vizsgálat az állatok szívének és véré-