Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 200-201. (Budapest, 2007)

TANULMÁNYOK — ARTICLES - FAZEKAS Tamás: A pitvarremegés áttekintő története

lous and the beats occur at intervals, then the impulse of life fades." („Ha a pulzus szabálytalan és remegő, s az ütések szakaszosak, az élet hajtóereje gyöngül.") Az ókor egyik legnagyobb gondolkodóját, Arisztotelészt (Kr. e. 384—1322) az életjelenségek, a biológia is foglalkoztatták. Megfigyeléseit állatokon végezte, megállapításait azonban nemritkán emberre is kiterjesztette. így írt a szívdobogásérzésről: „a palpitatio a reziduális vagy fel nem használt hütőhatás miatti melegséggel együtt járó sietés a szívben [...], ami olyan kis helyre szorulhat össze (koncentrálódhat), hogy az életet kiolthatja, mert az állat beteges félelmében szörnyethal". Másutt így fogalmazott: „a pulzus [...] bizonyos testi vagy lelki behatásra, félelem, remény vagy fájdalom kapcsán azonban szabálytalanná és szaggatottá válik" (Lozsádi, 2004). A hellenisztikus kor egyik szellemi-tudományos központja Alexandria volt, melynek jeles orvosa, Hérophilos (kb. Kr. e. 280) szfigmológiájában részletesen taglalta az ütőérverés tulajdonságait és az eltérések kórjóslatát. Az alexandriai iskola másik képviselője, Erasistratos (kb. Kr. e. 250) a vér „áramlásban tartását" a szívnek tulajdonította. A pulzus szót föltehetőleg az európai orvostudomány atyjaként számon tartott, Kósz szigetén híres orvosiskolát teremtő Hippokratész (Kr. e. 470—375) használta először (Aphorismoi 7, 21). A legújabb irodalom szerint a Hippokratészi Gyűjtemény (Corpus Hippocraticum) 52 írásból áll, amely 72 könyvben maradt fönn; a legtöbb és legfontosabb írás Kr. e. 430—380 között keletkezett (Schultheisz Emil * 1923). A legrészletesebb, Kádár Zoltán (* 1915) szerkesztette magyar válogatás 1991-ben jelent meg. A Corpus Hippocraticum fejezetei főleg a vérerek leírásával foglalkoznak, a Lozsáditól részletesen ismertetett Peri Kar dies (De Corde) cimű töredék témája csupán a szív. A számos szerzőtől (tanítványtól), nem egységes rendszerben írt textusban vannak a szapora és/vagy rendetlen szívdobogásra [palpitatióra; palmos (gör.) = reszketés], váratlanul föllépő és magától megszűnő eszméletvesztésre (syncopéra) és hirtelen halálra (VT/VF okozta szívmegállásra?) vonatkozó utalások. Markellinos (Kr. körül) leírta a pulzus ante finem gyöngülését és megszűnését a halál beálltakor. Megfigyelte az intermittáló pulzust (dialeipon sphygmos), s leszögezte, hogy a beteg sorsa az intervallumoktól függ, melyek rövidülése vagy megnyúlása igen veszélyes állapotot idézhet elő (De pulsibus XXXI—XXXIX; idézi Lozsádi: De Corde). A természeti jelenségek közvetlen megfigyelésének fontosságát nyomatékosító Plinius (Kr. u. 23/24—79) nagy, 37 könyvből álló enciklopédiájában (Naturalis história, XI, 219) így írt: „Arteriarum pulsus in cacumine maxime membrorum evidens index fere morborum." [A verőerek pulzálása a végtagokon gyakorlatilag észlelhető és betegségek jelenlétére (utalhatnak).] A Hippokratész utáni kor legtekintélyesebb tudósa kétségtelenül Ephesosi Klaudios Galénosz (Kr.u. 130—200), Marcus Aurelius császár orvosa volt. Galénosz gondolati rendszerének alaptétele, hogy ti. a jó orvos egyben filozófus is, végigkísérte életmüvét. Óriási terjedelmű, az akkori orvoslás és gondolkodás csaknem minden ágára kiterjedő szakírói munkásságának (Corpus galenicum) tételei a késői ókorban és középkorban csaknem megkérdőjelezhetetlenek voltak. Elméleteit az Arisztotelésztől átvett teleologikus fölfogás irányította, amely szerint „a természet semmit nem csinál hiába". Galénosz és követői úgy gondolták, hogy a pulzust a szív vérrel és levegővel való telítődése (expanziója) és kiürülése (összehúzódása) tartja fönn. Részletesen írtak a verőérlökés nagyságáról, állagáról (keménységéről/lágyságáról) és sebességéről (melyet részben a contractióra/expanzióra, részben a szaporaságra vonatkoztattak), s még néhány, tapintással érzékelhető, mai szemmel