Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 200-201. (Budapest, 2007)
KÖNYVSZEMLE — BOOK REVIEWS
is csekély. Merész, ugyanakkor hiánypótló feladatra vállalkozott tehát Benke József: egyetemi tankönyvet írt, amelynek meg kell felelnie a tudományos korrektségnek, ugyanakkor a laikusok számára érthetően és élvezhetőén kell megjelenítenie az orvostudomány fejlődésének történetét. Ez utóbbi - népszerűen ismeretterjesztő - feladatot segíti a könyv szép külalakja, gazdag illusztrációs anyaga. Benke József könyvének felépítése, tartalmi hangsúlyai a szerző érdeklődési köreit, kutatásainak fő irányait tükrözik. Ezt ő maga is elismeri könyve hátoldalán, utószavában. Szűkebb szakterülete az arab kultúra (nemrégiben jelent meg könyve „Az arab országok története" címmel) és a hozzá kapcsolódó tudománytörténelem, valamint az arab és az európai kultúra kölcsönhatása. Ez egyszerre válik javára és hátrányára a könyvének. Erénye, hogy olyan - eddig mostohán kezelt, háttérbe szorított - kultúrtörténeti tényeket világít meg, amikről máshol nem olvashatunk. Bizonyítja például, hogy az arabok és a magyarok között már a kereszténység felvétele előtt kétszáz éven át jelentős gazdasági és kulturális kapcsolatok működtek. Levédiában és Etelközben a magyarság a bizánci birodalom közvetlen közelében élt, aminek a hatásával szintén nagyon kevéssé foglalkoztak eddig a történészek. Ugyanígy kevés figyelmet kapott az a háromnegyed évszázad, ami a honfoglalástól Géza fejedelem időszakáig tartott, s amíg szinte kizárólag a keleti kereszténység térítő hatása érvényesült. Nagy érdeme Benke Józsefnek, hogy figyelmünket a történetírásban méltatlanul háttérbe szorított III. Béla király kultúra-szervező tevékenységére irányítja, aki a korabeli világ legkiemelkedőbb kultúrközpontjában, Bizáncban nevelkedett, s személyében a lovagkirály, a diplomata és az államszervező uralkodói erényeit egyesítette. Mindezek mellett az újkori orvostörténelem háttérbe szorult a könyvben: az orvostudomány 18. és különösen a 19. századi fejlődésének ismertetése vázlatosabb, mint a megelőző korszakoké. Kivételt képez ez alól az ortopédia történetének áttekintése, amelynek teljes fejezetet szentelt a szerző. A hivatalos orvosi irány nagyvonalúbb ismertetéséből - Gall említésének kivételével - teljesen kimaradtak az orvostudomány útkereséseit tükröző alternatív orvosi irányzatok (brownizmus, homeopátia, hidegvíz-gyógyászat, a szuggesztió szerepe az ideggyógyászat fejlődésében, stb.), amelyek meghatározó jelentőségűek voltak a 18-19. század művelődés- és orvostörténelmében. „Az orvostudomány története"-cím globális történelmi áttekintést sejtet, vagyis bele kellene férnie a távol-keleti orvoslás fejlődésének is. Benke József utószavában maga is megjegyzi, hogy a földnek ez a fele kimaradt összefoglaló munkájából. Természetesen nem is várható el egyszerzős műtől, hogy valamennyi földrész orvosi gyakorlatának fejlődését ismerje. Ez a teljességre törekvés a többszerzős, műhelymunkaként létrehozott tudománytörténeti összefoglalások létrejöttét igényelné. A magyar orvostudomány fejlődését nem az egyes korszakok ismertetésébe beágyazva, hanem a könyv végén, önálló tanulmánynak is beillő fejezetként tárgyalja a szerző. A népvándorlás korától a 18. századig terjedő áttekintés nem elsősorban az orvoslás, hanem sokkal inkább az. egyetemi oktatás kialakulásának története. Benke József megfontolásra érdemes érveléssel bizonyítja, hogy a Nagy Lajos király által 1367-ben alapított (a mohácsi vészig fennálló) pécsi egyetemen orvosképzés is folyt. A pápa ugyanis minden fakultás beindítására engedélyt adott, csak a teológiaira nem. Kézenfekvő tehát, hogy az engedélyezett fakultások között az orvosi is működött, mint a másik három középeurópai egyetemen. Az írásos utalások szerint a Zsigmond király által 1388 körül alapított óbudai egyetemen is képeztek orvosokat. Ugyanez lehetett a helyzet a Mátyás által 1467-ben alapított pozsonyi egyetemen is. Az érdekfeszítő egyetemtörténeti értekezés mellett a könyv adós marad a tényleges orvosi gyakorlat fejlődésének áttekintésével, valamint az újkori magyar orvostörténet - legalább vázlatos - ismertetésével. Benke József mély tisztelettel adózik az antik görög hagyományokat megőrző és tovább fejlesztő arab medicinának, és könyvének erre vonatkozó gazdag tényanyagát olvasva megértjük csodálatának okát. Az újkori európai orvostudomány vázlatos ismertetése azonban nem támasztja alá eléggé, miért tekinti a szerző diadalmenetnek az orvosi gyakorlat európai fejlődését. Az áttekintés befejezésének szánt bekezdésben Benke József az európai medicina hatalmas eredményeinek tulajdonítja a föld népességének 20. századi, ugrásszerű megháromszorozódását. Némi önellentmondásként alább megjegyzi, hogy ma minden öt ember közül kettő kínai és indiai vagyis ma minden öt ember közül legalább kettő a 20. századig csak hírből ismerte, és azóta is csak szórványosan alkalmazza az európai orvostudományt. Kölnéi Lívia Berg, Wieland-Gersrengarbc, Sybillc-Klcinert, Andreas-Parthier, Benno (Hrsg.): Vorträge und Abhandlungen zur Wissenschaftsgeschichte 2001/2002. [Acta Historica Leopoldina, Halle/Saale, Nr. 46]. Stuttgart, Wissenschaftliche Verlagsgesellschaft, 2006. 486 p., 70 ill. A Leopoldina (Természetkutatók Német Akadémiája) és a Martin-Luther-Halle-Wittenbergi Egyetem évente megörvendezteti a tudományos világot kiadványaival, és betekintést enged tudománytörténeti szemináriumainak.
