Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 196-197. (Budapest, 2006)

TANULMÁNYOK — ARTICLES - KÖLNEI Lívia: Az alternatív orvoslás kezdetei Magyarországon

rendszerének is. A vizet kitűnő roboráló és stimuláló szernek tartotta. Az öngyógyító folyamatok fokozása szempontjából a hideg víz alkalmazását sok esetben biztosabbnak tartotta a homeopátiás szereknél is. Dicsérte a hideg víz enyhítő hatását: „Bámulásra ragadja ez a nézőt és tiszteletre a gondolkozni képest. Az égő láz, a velő, tüdő, máj stb. gyuladás, a fekélyek, fájdalmak stb., többnyire azonnal engedelmeskednek a 12-18 foknyi fél vagy egész fürdőnek, nedves és gyakran változandó [váltogatott] részes vagy lepedőveli egész borítékoknak [borogatásoknak], gyönge esőzuhanynak, folyó fürdőnek, kézzeli simogatás és öblögetésnek, mellyek után minden felesleg meleg elvéve levén, a beteg ágyban nedves lepedőre fektetik, és bele burkoltatik, ezután jól betakarva izzad, elalszik s végre bágyadtan ugyan, de betegség nélkül fölkel. " Lelkes felsorolása magába foglalta a víz használatának szinte valamennyi módozatát. Ezután a víz negyedik gyógyító funkcióját, a tisztítást is elemezte. A következő tanulságot vonta le a víz áldásos hatásának megtapasztalásából: „A legborzasztóbb életviharokat illy egyszerű elemnek ügyes kezelése által kevés órák vagy napok alatt enyészni látni, és mégis e gyógymódnak hatásán kételkedhetni, megfoghatlan elfogultság... "

!l9 Tanulmánya végén a vízgyógyászat határait is kijelöli. Alkalmazása minden olyan esetben indokolt és hatásos, ahol a meggyengült életerőt kell feléleszteni, ahol a test tisztulási folyamatait kell - kíméletes, természethez igazodó módon - segíteni. Nem alkalmazható abban az esetben, ha valamelyik életfontosságú szerv visszafordíthatatlanul sorvadásnak indul - ilyenkor a kimaradó életfunkciókat mesterségesen kell pótolni, az öngyógyító folyamatokra már nem lehet építeni. Végül tisztázta még a gyógyfürdők és a vízgyógymód közötti alapvető eltéréseket. Ivanovics szakmai felkészültsége világosan kirajzolódott ebből a cikkéből, és szellemi magatartásáról is árulkodtak a következő szavak: „Nagy a természet, számosak benne az eszközök és utak ugyanazon czélok elérésére, csakhogy az egyik rövidebb, rónább, szebb, biztosabb a többinél, a gyógyművésznek és buzgóságának tiszte megválasztani a jobbal... "

no A nagy tekintélyű Reisinger János egyetemi professzor két részben megjelentetett tanulmányt közölt A savé)- tej- víz- lég- világosság és sző/őgyógy méltánylása... címmel 1842-ben. Ennek elemeit all., makrobiotikával foglalkozó alfejezetben tárgyalom majd, de itt is ki kell térni e tanulmányra, mivel megírásának egyik indítéka éppen a vízgyógyászat kritikája volt. Reisinger professzor túlzónak tartotta Priessnitz módszereit, és a Gräfenbergben bekövetkező gyógyulásokat nem a víz alkalmazásának, hanem az életmódreformnak tulajdonította az orvostanban is észrevehetni a divat és esztelenség időszakait, ebben hiszik a bölcsesség kövét, a panaceát, az egyetemes gyógyszert föltalálva, ezzel birkoztatnak meg csaknem minden kórokat; ifja s örege siet Gráfenbergbe a csoda férfihez, mindnyájan pokrócba göngyöltetik, zuhany oltatják magokat, hogy az által erőhöz juttassák (újra teremtsék) elnyomorodott testeiket. " Reisinger szerint a Priessnitz-féle kúra gyógyultjai nem a hideg víz erőltetett használatától, hanem a tiszta hegyi levegőtől, a megváltoztatott táplálkozástól, a vidám társaságtól jöttek rendbe. Elismert azonban néhány kórjelet, ami valóban indokolja a vízkúra alkalmazását (pl. búskomorság, túlfeszített szellemi állapot. Uo. 85. Uo. 90. Orvosi Tár 1842. II. kötet, 18. s/.. 277.