Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 196-197. (Budapest, 2006)

KÖZLEMÉNYEK — COMMUNICATIONS - KISS László: Rácz Sámuel (1744-1807) szerepe a nyirokkeringés kutatásában

semmint a Judományos" jelző minősíti (Bernard 1977). Ilyen megszorítással neveztük Ráczot „kísérletezőnek" (Kiss 1997). Állításunkat megerősítve látjuk a Rácz kollégájáról, a bécsi orvosi kar élettan professzoráról, Georg Prochaská-xő\ (Kiss 1999) megfogalmazott véleménnyel: „Szükség esetén kísérleteket is végzett ...de nem volt kísérletező a szó valódi értelmében" (Kruta 1956). Rácz kísérletező kedvének nyomait leginkább A Physiologiának rövid Sommája lapjain leljük meg. E „nyomok" értékét növeli az a tény, hogy könyve írása idején ,,a kísérletező munka feltételeivel nem rendelkezik" (Kótay 1982), Még két évvel a könyv megjelenése után is egy beadványában „két szobát és egy konyhát kért a kísérletek céljára" (Győry 1936). A mostoha feltételek ellenére azonban az első magyar nyelvű élettan bizonyítja Rácznak a kísérleti orvostan területén megtett úttörő lépéseit s e lépések eredményeit is. Köztük olyan eredményeket is, amelyek pl. a nyirokkeringést illetően nem csak a történelmi Magyarország területén kelthettek volna figyelmet - ha nem magyarul jelennek meg... A nyirokkeringés felfedezésének állomásai Ahhoz, hogy jelentőségükhöz méltón tekinthessünk Rácz nyiroktani kísérleteire, ismernünk kell a nyirokkeringés kutatásának főbb állomásait. Annak ellenére, hogy már a boncolás fontosságát elsők közt felismerő Eraszisztratosz

5 leírta a „tejet tartalmazó ereket", a nyirokrendszer, mint önálló érrendszer felfedezésének dátumát a tudománytörténet 1622. július 23-hoz köti (Schott 1993). E napon egy páviai orvos, Gasparo Aselli

3 a rekeszizom működését akarta bemutatni. Meglepetéssel tapasztalta, hogy a röviddel azelőtt megetetett, élő kutya vékonybelének bélfodrát ellepik a tejszerű folyadékkal teli erek. Felfedezését De lactibus sive lacteis venis... A tejerekről c. könyvében írta le - ebben, a szerző halála után, 1627-ben megjelent könyvben a „tejerek" ábrázolásai egyben az első színes anatómiai rajzok is. A következő mérföldkő 1647. Egy montpellier-i medikus, Jean Pecquet

1 kutyakísérletei alapján rájött, hogy az Aselli által leírt mezenteriális „tejerek" tartalmukat egy tartályba (receptaculumba) - mai neve: cisterna chyli Pecqueti - öntik. E tartály mellvezetékben (ductus thoracicus) folytatódik, amely a Vena jugularis interna és Vena subclavia összefolyásának szögletébe, az angulus venosus-ba szájadzik. Felismerését 1651-ben Expérimenta nova anatomica... c. könyvében tette közismertté (Knight 1980). A nyirokkeringés perifériás részeinek leírásában két északi anatómus, a dán Thomas Bartholinus* és a svéd Olof Rudbeck

9 jeleskedett és folytatott ádáz prioritási vitát (Benedek 1990). Felismeréseiknek köszönhetően tisztázódott a nyirokkeringés iránya, valamint megdőlt a még Aselli által is vallott galénoszi dogma a „fehér vér", azaz a lympha - ez utóbbi Bartholinus terminus technicus-a (Birtalan 1988) - vörös vérré változásáról a májban. 1654ben az angol Francis Glisson

10 pedig már azt is tudta, hogy a limfatikus erek a nyirkot a vérbe szállítják és így a nyirokrendszer fő feladata a felszívódás, a resorptio biztosítása. 5 Erazisztratosz (kb. Kr.e. 330-250), alexandriai orvos, anatómus. h Aselli, G. (1581-1626) a sebészet és az anatómia professzora Páviában. 7 Pecquet, J. ( 1622-1674), az egyetemet elvégezve a „leveleiről'

1 híres Sévigné (1626-1696) márkiné orvosa volt. * Bartholinus, T. (1616-1680), orvos, polihisztor, a koppenhágai egyetem rektora. ''Rudbeck, O. (1630-1702) az uppsalai egyetem polihisztor tanára, anatómus, botanikus, Harvey vérkeringés tanának egyik első igazolója. 10 Glisson, F. (1597-1677) angol gyakorló orvos, anatómus, az angolkór leírásával a gyermekgyógyászat úttörője.