Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 196-197. (Budapest, 2006)

KÖZLEMÉNYEK — COMMUNICATIONS - DOBOS Irma: Az APENTA keserűvíz kutatástörténete

keserüvizű kutak közötti csővezeték építéséhez az engedélyt azzal, hogy az a végleges engedélyben már szerepeljen. A hosszas vívódás után kiadott belső és külső védöterületi engedély (21.848/V/A-2/1912. sz. a.) lehetőséget adott 8 m-en belül lakóház, présház és pince építésére, továbbá vízvezeték, csatornázás és elektromos vezeték kialakítására. A külső védőterületen e mélységen túl is engedélyezte a fúrást, amennyiben szakszerűen kizárják a védett keserűvízadó szintet. A belső védőterületen a keserüvíz-feltárás előfeltétele továbbra is a földtani szakvélemény és a bányakapitánysági engedély (BFL-XI. 1001) volt. A belföldi értékesítés bevezetése Az APENTA telep negyedszázados (1895-1920) működése a fokozatos fejlődés, a fellendülés időszaka volt, amelynek tovább folytatását az első világháború, majd az azt követő infláció megakadályozta. A koronáról a pengőre való áttérést az 1926-ban összehívott közgyűlés határozta el, és a részvénytársaság alaptőkéjét 50 000 pengőre módosította. Az 1930-as években a 7 részvényes közül a részvénytársaság londoni igazgatóság elnöke. Schilling Ferenc József 4400 részvényt tudhatott magáénak. Az igazgatóság tagja Holland R. Alfréd (London) és dr. Mezei Sándor (Budapest). A budai telepen Hastenrath Péter az üzletvezető, 1930-ban pedig cégvezető és Szabó Sándor tisztviselő. A központi iroda ekkor a Dobogó út 35. sz. alatt működött. A megközelítően 1920-ig tartó fejlődést a kutak számának alakulása is jól tükrözi. Az 1918 körüli adatok szerint az 5-6 m mély és 1,5-2,5 m 0-jű 20 kútból már csak 12 üzemelt, a többi kimerült. Kiképzésükhöz sóskúti mészkövet, befedésükhöz üvegfedelet használtak. A kutak közepén vékony óncsövecskék különböző mélységig nyúltak le, hogy a kívánt mélységből gyógyvizet szívjanak fel a minőség megállapítására. Az aknáskutak mellett még egy csőkutat (1913), majd 1914-ben egy abesszin típusú kutat létesítettek (BFL-XI. 1001). Annak reményében, hogy a termelést és ezzel együtt az értékesítést is fokozni lehet, a kutak számát évről-évre növelték és 1929 végén már 34 aknáskút és egy fúrt kút (1927) szerepelt a nyilvántartásban. Az ivóvíz minőségű vizet a telepen egy édesvizű kútból szerezték be. Amilyen nagy változatosságot mutatott a sok tulajdonos egyéni elképzelését tükröző kutak kialakítása, olyan egységesen épült ki az egész terület felszíni vizeinek elvezetése és a kutak környékének víztelenítése. Minden bizonnyal az első kutak és a telepek kialakításával párhuzamosan a közös érdeket szolgáló árokrendszer építését és karbantartását évtizedeken keresztül folyamatosan végezték. Ehhez a munkához hozzátartozott a belső védőterület vízmentesítése is, amelyet az Őrmezei- és a Határárok mellé telepített víztelenítő kutakkal oldották meg (Surányi 1973). A telep fejlesztésében viszonylag jelentős beruházásnak számított az 1928-ban kialakított új töltögető terem. Tovább folytatták a már korábban megkezdett keserűvíz-vezeték építését, és 1929 végére már 3 km hosszú 2 és 1 W'-os kémiailag tiszta óncső kötötte össze a kutakat a szivattyúházzal és a palackozóval. A töltéshez 4 palacköblítő kézigépet (1920-1921), egy Neuenahr-féle áztatókereket pedig 1925-ben szereztek be. Ezekben az években vásárolhatta az Apenta Rt. Kocson azt a 45 189 négyszögöl területet, amelyet később feltehetően keserüvíz-termelésre állított volna be. Itt egyelőre különböző felszerelési tárgyakat tároltak, mint az 1925-ben beszerzett