Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 196-197. (Budapest, 2006)
TANULMÁNYOK — ARTICLES - SZABÓ Katalin: A szépíró Apáthy István
Ilyen színhely például a Gellérthegy, ami „köztudomásúan" a boszorkányok gyülekezőhelyének számít, boszorkánymulatságok színhelyéül szolgál . A boszorkányokra Apáthy szövegszerűen is utal. „Oly világos van, hogy megláthatni az ormótlan sziklatömbök repedéseiből kiálló száraz fűszálakat. Ragyogó gyöngyök vannak fűzve végig mindenikre; bizonyára boszorkányoknak fognak szolgálni nyakékül." - írja. Figyelemre méltó, hogy a fény jelentősége továbbra is megmarad, itt még világos van, telihold. A babonákat, a boszorkányos hiedelmeket már a múltban, a fény századában, a fény által legyőzték. Az apa lámpája a felvilágosodás fényét ontja magából. Azonban ahogy az író távolodik a várostól egyre sötétebb és sötétebb lesz. Apáthy ezzel a kontraszttal mintegy a természettel kapcsolatos tudás hiányosságaira utal, hiszen ennek titkait még homály, sőt sötétség fedi. „A felhők sürün a hold elé tolonganak, kétes homályt borítanak a tájra." Az éjszakai homályba burkolózott erdőben reméli már csak felfedezni a földöntúlit, „tudom már, itt lesz a szellemek gyűlése, e tisztás a gyűlésterem" - írja. S valóban, Apáthy egy erdei növényekből épült hatalmas terem képét rajzolja elénk, a természet metaforájaként. Odahagyja a legendák világát, a rémek, boszorkák, szellemek helyett a természet áll előttünk, melynek titkait megfejteni, az ember valódi feladata; ahogyan Apáthy írja: „arczomat iszalag simogatja és kérésemre mindent elárul nekem". A növényvilág részletes bemutatása után az éjszaka állatai következnek, közülük is az éjszakai lepkék. A szerző a valóság, a realitások kapaszkodóit keresi, az erdőbe téved, mely ugyanúgy lehet a létező világ metaforája, mint a mesék világáé. Ugyanúgy lehet egy kalandra hívó, veszélyekkel teli hely, melyben a helytállás, a próbák kiállása - mint a mesében -, az érettséget bizonyítja, mint ahogyan lehet a felfedezésekre váró, a megértésére felhívó valós világé is. És talán ugyanezt a képzetet erősíti a lepkemotívum is. Az éjszaka lepkéi álomképszerűen jelennek meg a hatalmas, növények alkotta teremben és mindegyik közül egy, történetet mond a többieknek. Minden történet egy-egy, a fajra jellemző, életmódjával kapcsolatos betét. Az öt rövidke betéttörténet után mintegy varázsütésre szakad meg a történetek további mesélése. A ragadozó bagoly csap le a lepkék közé és elragad közülük egyet. A bagoly szerepe újracsak szimbolikusnak tekinthető. Értelmezhető „mint a sötétségen keresztüllátó műveltség és tudás szimbóluma" 6 , de szimbolizálhatja a „szellem világosságától való elfordulást" 27 is. Ha a bagoly szimbolikus jelentésénél és olvasatánál maradunk, meg kell jegyezni, hogy a szerző nem teszi egyértelművé, hogy ő éppen melyiket értette, talán ez a félmondat arra utal, hogy az elsőként említett jelentésében használta: „A tündértársaság [t.i. a lepkék] szétriad, a hold elborul... Az erdő hideg széltől zúg, arczomra hull a zúzmara, testem borzong: sötét van..." Az eszmélés, a realitásokba való visszatérés momentumai ezek. A befejezésben újra jelentőséget nyer a fény, azaz annak hiánya. Mintegy azt sugallva, a spekuláció útján, a holdvilág mellett megszerzett tudás nem a valóság igazi arcát mutatja, erre utalhat a „sötét van" kifejezés is. De jelezheti azt is, hogy a természet nem hagyja magát egykönnyen megfejteni, s mintegy a fürkésző szemek elől a sötétségbe burkolózik. 2> Dömötör T. (szerk): Népszokások, néphit, népi vallásosság. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990. 6 Biedermann 5 II.: Szimbólumlexikon. Corvina, Budapest, 1996. 40-41. 27 Biedermann, Ii.: u. o. 40-41.
