Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 196-197. (Budapest, 2006)
TANULMÁNYOK — ARTICLES - SZABÓ Katalin: A szépíró Apáthy István
is hívják magukra bizonyos dolgok a figyelmet, nem biztos, hogy érdemes a kulisszák mögé tekinteni. Mint írja, a tisztaság hiánya gátolja meg, „hogy ne féljen az ember közelebbről is megtekinteni azt a mi figyelmét fölkeltette". Apáthy azért mégiscsak az idegen szemével nézi a várost, s minden összehasonlításában az otthon, a hazai táj lép előtérbe. Talán ez a gondolatsor tükrözni tudja Apáthy egész tárcára kiterjedő szemléletét: „Az örökzöld tölgyek közül madárdal hangzik. Nem tudom milyen madár lehet; nem csalogány, se tengelic. Idegen nyelven szól valami idegen dalos. De ami nyelvében szép azt így is megértem. Egy barna meg egy fehér pillangó is kering a reszkető légben, mely az otthoni tavaszt játsza elém." - mondja az író. Apáthy gondolatai így csaponganak a hazai és az idegen örökös szembeállításában, még a vasárnapi kirándulás alkalmával is. S ha a város és az emberek nem is nyerték el mindenben az író tetszését, a természet kárpótolja öt, hiszen ezt írja a tárca lezárásában: „Vége a vasárnapomnak! Szép volt. Ilyennek kellene lenni minden ünnepnek". Apáthy kritikus magatartását az idő múlása sem tudta oldani. A Nápolyi tárca 23 című írás talán még az előzőnél is kritikusabb hangvételű. Érezvén ezt talán nem véletlen a nápolyi farsangról készült tudósítás lezárása, melyben Apáthy a következőképpen fogalmaz: „A kegyes olvasó pedig bocsássa meg, hogy e tárcában is oly keveset dicsérem előtte ezt az isteni Nápolyt". Rajzok, novellák, beszélyek Apáthy tollából Az Alvás idején 24 című tárca tulajdonképpen egy éjszakai séta története, s egyike Apáthy legérdekesebb, a természet szépségeit, különlegességeit taglaló tárcáinak. Maga a felütés nem ismeretlen Apáthynál, hiszen gyakran ölti magára az egyes szám első személyü elbeszélő szerepét, mely a személyes hangnem megtalálását is könnyebbé teszi. A színhely a dolgozószoba; a kiindulási pontot az ihletnélküli, üres, gondolattalan percek jelentik. Az író megoldást keres, s először az íróasztalán található lámpához fordul tanácsért. A lámpának szimbolikus jelentősége van; nemcsak azért, mert világosságot nyújt, „megvilágosít", hanem azért is, mert Apáthy külön hangsúllyal emeli ki, hogy édesapja lámpájáról van szó, akinek a lámpa már sok jó tanácsot adott. Idő múltával a fiú is bizakodva fordult a lámpához, „csodáltam a lámpát és bíztam benne", de -írja Apáthy - „az a baj, hogy szavát nem mindig érthetem meg, és soh'sem ugy, mint szeretném." Az apához szóló, neki utat mutató lámpa hangja még elér a fiúhoz, de számára már megfejthetetlen, amit mond. Az új, modern nemzedék az idő hangjára hallgat, így jelzésértékű lehet, hogy Apáthy éppen az órát választja útmutatójának, segítőjének, melynek hangja az éjszakai kalandra buzdítja. De jelentőséget nyer az éjszakai időpont is; éjfél van, a kísértetek órája. A költő tehát íróasztala mellől indul éjszakai útjára, mely utat akár jelképesnek is tekinthetnénk. A modern idők felvilágosult polgára nem fél sétára indulni még a legsötétebb éjszaka kellős közepén sem, még a „legvadabb, legsűrűbb erdőben sem, ha a rémek farsangja volna is". Pedig az óra ide küldi. A szerző röviden, csak egy-egy szóval, mondattal utalva a különböző legendákra, mendemondákra, végiglátogatja a város különböző helyeit, hogy végül valóban az erdőben kössön ki. 23 Apáthy 1.: Nápolyi tárca. In. Fővárosi Lapok 24. 1887/67. 481-483. 24 Apáthy L: Alvás idején. In: Ellenőr, 14. 1882/20. melléklet.
