Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 190-193. (Budapest, 2005)

KÖNYVSZEMLE - BOOK REVIEW

bizonyíthatják (184-185. o.). A szerző meggyőződése szerint ezek a nyelvi szimbólumok összhangba hozhatók az orvostudomány fejlődésével. A következőket írja ugyanis: „A tudományos kutatás józansága és a szóalkotás mágiája olykor kéz a kézben halad". (186. o.) Az utószó végkicsengése azonban pesszimista, hiszen a szerző kétli, hogy az ókor alakjai még sokáig a kulturális hagyomány részei maradhatnak. Magam nem lennék ennyire pesszimista, hiszen a klasszikus műveltség hiánya ma már vitathatatlan, a hasonló eponimák mégis tovább élnek és virulnak. Nehéz őket kikoptatni az orvosi szaknyelvből, és talán éppen az effajta könyvek segíthetik őket a fennmaradásban. A kötetet szójegyzék és bibliográfia zárja. Összességében Karenberg érdekes, szórakoztató és olvasmányos munkát tett közzé. Érdemes felhívnunk a figyelmet szellemes stílusára is (p. „Zeusz a Főnök", „a kígyó gyógykarrierje", „Epheszoszi Ruphosz, az antikvitás nomenklatúrabajnoka" stb.) Frantisek Simon Kóczián Mária - Kölnéi Lívia: Homeopátia Magyarországon. 1820-1990. Bp., Noran, 2003. 122 p. A szerzőpáros férfiakat megszégyenítő bátorsággal fogott egy olyan orvostörténeti téma Magyarországra vonatkozó részének feldolgozásához, ami kis hazánkban mai napig az orvostársadalom felsőbb köreiben tabunak számit. A negyven év tiltása mély nyomokat hagyott a homeopátia megítélésében, hiszen megemlíteni sem lehetett, illetve ha véletlenül szóba került, csak negatív vélemény volt megengedett a témával kapcsolatban. 1990 után, bár eljutottunk a tűrés kategóriájába, a homeopátiás gyógyítási mód teljes elfogadása esetleges támogatása - az orvostársadalom meghatározó részétől még ma is elég távol áll. Magyarországon manapság egyre több orvos használja a homeopátiát, és sokan ismerik ezt a gyógyítási módot, még ha nem is alkalmazzák a mindennapi gyakorlatban. Ezért nevezhető fontos hiánypótló kötetnek Kóczián Mária és Kölnéi Lívia könyve, amely a homeopátia magyarországi történetét dolgozza fel a kezdetektől a rendszerváltásnak nevezett események idejéig. A bevezetésben egy rövid áttekintést olvashatunk a homeopátia - „hasonló szenvedés tana" - fogalmáról, kialakulásának körülményeiről, alapelveiről és gyógyítási módszereiről. Sámuel Hahnemann nemcsak a gyógyításban, a gyógyszer felhasználás terén hozott újat, de a homeopátia egy újfajta gondolkodásmódot, életvitelt is jelentett. „A homeopátia az ember és a természet egységét keresi, az embert pedig egységes egészként fogja fel." A Magyarországon „hasonszenvészet"-nek nevezett gyógyítási mód, - alig egy évtizeddel megjelenése után - már több követőre talált, pl. Almási Balogh Pál, Bakody Tivadar személyében. A könyv első részében az ő életükről, hitvallásukról és az új gyógymód magyarországi elterjedéséről olvashatunk. Megtudjuk, hogy Magyarországon a homeopátia terjedésében fontos szerepet játszottak a hazánkban ideiglenesen állomásozó Habsburg csapatok orvosai, illetve a befolyásos magyar főúri családok - az Esterházyak, Batthyányiak, Széchenyiek, Zichyk. Az 1840-es évekre a homeopátia már része a magyar kultúrtörténetnek, hiszen „a reformkor nagyjai a homeopátia mellett álltak ki" - pl. Széchenyi István,