Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 188-189. (Budapest, 2004)

TANULMÁNYOK - ARTICLES - Kapronczay Károly: A hazai vízszabályozások hatásai a magyar közegészségügyi állapotra

röen a tífusz volt. E valóban jellegzetes betegség az elhanyagolt vizes vidékeken, szennyezett kút- és vízrendszerek táján jelentkezett. Jordán Tamás orvosdoktor ugyancsak megfigyeléseket tett a maláriára, mint olyan lázas és visszatérő betegségre, amely a Duna és Tisza vidékén tömegével betegíti meg a katonákat. Bármennyire is jó megfigyelő volt Jordán Tamás orvosdoktor, a járvány keletkezésének ő is deista magyarázatot adott; Isten büntetésének tartotta, ellenjavallatként azt tanácsolta; minél előbb hagyják el e vadvizes tájakat, ne igyanak poshadt és szabadon folyó vizeket, források és száraz talajú vidékek kútjait használják. Később a pestisjárványok is e tájakon dúltak a legtovább. E deista magyarázatot csupán a 18. század elején vetették el Európában, amikor már felismerték a járványos betegségek fertőző természetét. Igaz, konkrét okot még nem tudtak megnevezni, a járványok keletkezését általában atmoszférikus, tellurikus és kozmikus jelenségekre vezették vissza, és ebben sok hasonlóságot mutatnak az ókori görög orvosi magyarázatokkal. Ez a felfogás amely az egész középkor járványtörténetén végigvonult - a járványok okát a természeti környezetben (talaj, víz), a levegőben „szuszpendált, hipotetikus, a megbetegedett egyéntől független mérgező anyagban, a miazmákban" kereste. E miazmatikus felfogás értelmében a maláriát a mocsaras talajból és rothadó vizekből keletkező, a mocsár feletti levegőben lévő kigőzölgések (effluvia, mocsárelmélet) okozzák. Ezért volt a váltóláz későbbi magyar neve a „mocsárgerji láz". //. Rákóczi Ferenc fejedelem 1704-ben, a délvidéki harcok idején súlyos „folyton-tartó" lázas betegségbe esett. A fejedelem maláriás betegségéről így ír Emlékiratában: „... Egész utunkban a Duna mentében le Titelig és a Tisza mellett föl egészen Szentesig, sehol ellenséget nem láttam. Valamennyi rác és török földre menekült. Seregeim nagy zsákmányt szereztek mindennemű barmokban: azonban sokan szenvedének a nyár hősége, a forró homokban naponta 8-12 óráig tartó menetek s a vízhiány miatt, mintha a Duna folyását nem mindég követhettük. Végre megérkezem Szeges alá s miután azt körultáboroltatám, folytori tartó lázba estem. A nagy fáradság miatt kimerülés következtében esém ezen bajba, mert szünet nélkül tanítom vala hadaimat: miként vonuljanak; miként kell csatarendbe állani miként táborba szállani. Már súlyos beteg valék, midőn kiadtam a parancsot a vár mellett fekvő város megtámadására. A Tisza vidéken lakó rácoknak ez volt a legbiztosabb menhelyük, de most rohammal bevettük. ... Agyúim több napig késtek; s betegségem súlyosbodott: Szállásom egyszerű behuzat nélküli kis sátor volt, melyet a nap sugarai általjártak: fekhelyem szénával töltött, s a földre vetett párna zsák vala. Igaz ugyan, hogy a háború kezdete óta nem volt másféle, semhogy mindég ruhástól aludtam. Azonban betegségem nagyon kínzott, folyton égő szomjúságom volt, s azt csak a Tisza vizével olthattam; amelynek feketés, iszap- és halszagú vize annyira tele van halakkal, hogy szinte alig lehet meríteni anélkül, hogy halat ne fogjon az ember." Ekkor II. Rákóczi Ferencet Láng Jakab Ambrus orvosa Vihnyére vitette, de maláriás betegsége 1704 őszén Szatmárban ismét kiújult, ahol csak szolyvai ásványvízzel kúrálták. A feljegyzések szerint II. Rákóczi Ferenc főtisztjei közül többen maláriásak lettek, de katonái között szép számban kaptak tífuszt, a Duna és Tisza vidékén pedig maláriát. A török hódoltság megszűnése után a malária a leggyakoribb népbetegségnek számított, elsősorban az óriási árterületeken, mint például a 40 ezer holdas Alibunári mocsárterületen (Torontál és Temes vármegye), a Békés és Bihar vármegyében lévő Sárréten, a Hanságban, az érsekújvári Dunaágban, a Csallóköz mocsárvidékein, a Duna-Tisza közötti hatalmas