Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 188-189. (Budapest, 2004)
TANULMÁNYOK - ARTICLES - Kapronczay Károly: A hazai vízszabályozások hatásai a magyar közegészségügyi állapotra
árterületeken. Ezek voltak a magyarországi malária gócpontjai. Ugyancsak „hideglelős" terület volt a Balaton környéke, a Sió mente, de különösen hírhedt malária-fészek volt Temesvár, ahol a lázas betegség miatt az első német település szinte teljesen kihalt. A bánáti kormányzóság Temesvár visszafoglalása után (1716) azonnal megkezdte az árterület lecsapolását és a mocsarak kiszárítását. (Ettől függetlenül, még a 19. század közepén is e vidéken népbetegségnek számított a malária.) Born Ignác (1742-1791) udvari tanácsos, 1770-ben kelt naplójában a következőket írja Temesvárról: „... az utczákon csupa sápadt és kísérteties alakok láthatók, a legszebb épületekből pedig mindenütt halvány és beesett arczok kukucskálnak ki. Az asszonyok és leányok föl vannak puffadva a hidegleléstől. Hisz ez a halál országa, hol emberek helyett élő csontvázak járnak-kelnek. Ebédkor körülöttem levő vendégek, sőt az idegenek közül is némelyek azt se tudták hová legyenek a hidegleléstől, egyik didergett, a másiknak a fogai vacogtak, a harmadik a nagy forró láztól szomját alig győzte oltani." A „maláriaellenes küzdelmet" már 1716 után megkezdték, levették a várost körülvevő várárkok vizét, a mocsarakat levezető csatornákkal ívelték át, a „kitűnő" szúnyogot tenyésző helyeket nemcsak betömték illetve kiszárították, de rendszeresen leégették a legelőket. A lecsapolást 1716 után Mercy katonai és a polgári kormányzó irányította, 1728-175 között a Helytartótanács megépítette a Béga-csatornát, 1761-177 között országosan nagyarányú ármentesítési, folyamszabályozási és vízlecsapolási munkát indítottak, amelyet Gerhard van Swieten, a Monarchia közegészségügyének és orvosképzésének, Mária Terézia udvari tanácsosi rangban lévő tanácsadója, reformátora irányított. E munkálatok következtében jelentősen csökkentek az árterületek, a malária előfordulása, bár továbbra is megmaradt „országosan elterjedt népbetegségnek". Még mindig erős maláriás esztendőnek számított 1826, 1829, 1930 és 1846. Ezen években rendkívül sok csapadék esett, kevesebb volt a napsütéses napok száma, ami igen kedvező a szúnyogok szaporodásának. Viszont igen érdekes, hogy a korabeli medicina - éppen a bakteriológia hiányában - a malária kórtanában a klimatikus, a tellurikus és meteorológiai befolyásokat valamint a mocsárvizek rothadásos erjedéséből származó gőzöket jelölte meg kórokozónak. A malária változatos klinikai megjelenési formáit nem tudták elkülöníteni az egyéb lázas betegségektől, a typhomalaria egészen az 1870-es évekig elfogadott kórképnek számított. Ekkor már a malária ellen lázcsillapítóként használták a chinint, bár az orvosok körében elterjedt nézet volt, hogy a malária okozta lépdaganatot nem a malária, hanem a chinin okozza: Népi szerként használták a pálinkába áztatott fűzfahéjat, borsos és paprikás melegbort, lopótök és tengeri hagyma alkoholos ázatát, később a foszforos gyufa alkoholos oldatát, ami számos mérgezés kútforrása lett. A lápvidékek és folyók menti területek tipikus betegsége volt a tífuszos láz, (forró-, nehéz- vagy tífuszos láz), ahová besorolták a kiütéses, magas lázzal és öntudatzavarral vagy kábulattal járó kórfolyamatokat, de ide számított a vérhas, a szeptikus láz, a miliaris tuberculosis, az un. morbus hungaricus is. Mindezek kórokozója a szennyezett víz volt, bár - mint említettük - ezt így akkor nem nevezték meg, csupán tapasztalati alapon ismerték. A betegség első leírója Jordan Tamás volt, aki a komáromi táborban kitört járványt ismertette, mert a szétszaladt katonaság jelentős területeket fertőzött meg. Különben a morbus hungaricus ezen elnevezése Girolamo Fracastoro (1483-1533) pápai orvostól származik, aki a járványos betegségek között használta először a tífuszos betegségekre (mai értelmezés
