Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 188-189. (Budapest, 2004)

TANULMÁNYOK - ARTICLES - Kapronczay Károly: A hazai vízszabályozások hatásai a magyar közegészségügyi állapotra

A HAZAI VÍZSZABÁLYOZÁSOK HATÁSAI A MAGYAR KÖZEGÉSZSÉGÜGYI ÁLLAPOTRA KAPRONCZAY KÁROLY E tanulmány nem tekinti feladatának a hazai folyamszabályozások részletes történetének nyomon követését; csak e folyamat köz- és járványügyi szempontból való szükségességét kívánja a hazai orvosi feldolgozások és kutatások tükrében áttekinteni. Az ókori, elsősorban empirikus megfigyeléseken nyugvó orvostudomány is alapos ismeretekkel rendelkezett a folyóvizek, álló és „poshadó" vizek területén jelentkező betegségekről, így pl. a maláriáról, a tífuszról, a zsúfolt településeken jelentkező, de a vizekkel is kapcsolatba hozható pestisről, a talajminőséggel is „kapcsolatban" levő lepráról stb. A betegség-leírások pontosak voltak, az okát - amit valójában csak a 19. század utolsó harmadában a tudományos bakteriológia világított meg - különböző módon és elképzeléseknek megfelelően magyarázták. Viszont a vízzel való „kapcsolatát" felismerték, és a betegség jelentkezésekor sokszor eredményes preventív intézkedéseket tudtak foganatosítani, mint pl. a kutak lezárását, a fertőzött terület kordonnal történő körbevételét, az elhunytak ruházatának és használati tárgyainak elégetését stb. Általában e betegségek okát a levegő fertőzöttségében (rossz levegő) jelölték meg, az esetek többségében ez a megfigyelés helytállónak is bizonyult, hiszen a poshadt vizek szaga, az álló vizek körüli gázokkal telitett levegő jelzés értékű volt. Ez utóbbiakat tekintve a 16. század derekától hazánk bizonyos területei, elsősorban a folyók vidékei különös jelentőségűek voltak, ami összefüggésbe hozható a török megszállással, az ország középső és központi területeinek hihetetlen elhanyagoltságával. Tény, hogy a lakosság jelentős része elmenekült a háború sújtotta területekről, a rendszertelenül végzett vízi beavatkozások - vagy ezek elmaradása - nagymértékű elmocsarasodást idézett elő. Ugyancsak figyelembe kell vennünk azt a tényt is, hogy a 16-17. században Európában - az un. „kis jégkorszak" éghajlatváltozás volt, csapadékosabb és hűvösebb időjárás következett be, ami nemcsak hatalmas dunai és tiszai árvizeket okozott, de gyorsította - a különben is félig lakatlan területeken - az elmocsarasodást. Az ártéri vízelvezetés megszűnt, tavaszonként egyre nagyobb területek kerültek víz alá, használhatatlanná, fokozatosan mocsárrá váltak. Ez történt a Felső-Tisza vidékén. Ott alakult ki a Sernyi, Szenna-, a Blattramocsár, az Ecsedi-láp, a Temesvár környéki mocsárvidék, de a Duna középső vidéke is elmocsarasodott. E vidékeken élő nép elsősorban állattenyésztéssel (főleg marhatartással) foglalkozott. A településeket járhatatlan lápok vették körül. E sziget jellegű településeknek ezek a vadvizek, járhatatlan lápok és mocsarak védelmet jelentettek a katonai mozgások ellen. Ám ezek a vidékek nemcsak a mozgó hadseregeket, hanem a helyi lakosságot is veszélyeztették: a malária és a tífusz válogatás nélkül szedte áldozatait. Jordán Tamás (15391585), 1566-ban a törökök ellen harcoló császári hadsereg tábori orvosaként leírta a morbus hungaricusként ismert járványos betegséget, amely a később használatos értelmezéstől elté-