Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 188-189. (Budapest, 2004)

TANULMÁNYOK - ARTICLES - Kapronczay Károly: A hazai vízszabályozások hatásai a magyar közegészségügyi állapotra

forrásokat, a mellék- és árnyékszékeket valamint a környéküket. Ezt először a nagy tiszai árvíz után (1879) alkalmazták, az állam a kincstárból fedezte a müvelet költségeit. Ez annál fontosabb volt, hiszen a tiszai árvíz idején - elsősorban az alsó-tiszaividékeken 34 %-kal megemelkedett a dizentériás, a vérhas és a tífuszos megbetegedettek száma, a halálozási arány pedig 7, 5 %-kal emelkedett. Elsősorban a 10 év alatti gyermekek körében szaporodott meg a vérhas megbetegedés, Szeged és környékén az emelkedés 19, 5 %-os volt, a halálozási arány is 11,3 %-os lett. A gyermekekre vonatkozóan elég széles az adatsor, hiszen az 1876. évi XIV. tc. (közegészségügyi törvény) éppen 10 évig biztosította a gyermekeknél az ingyenes orvosi ellátást. (Ez függvénye lett annak, hogy volt-e az adott településen orvos.); „A gyermekhalandóság elsősorban a 0-1 év közötti csecsemőknél az Alföldön és a Tisza vidékein volt feltűnően magas, a dizentéria, a colifertőzések, valamint a vérhas kb. 15-20 %-kal gyakoribb halálozást mutatott, mint az ország más területein. Főleg a tavaszi áradások időszakában mutatott emelkedést, a nyári és őszi hónapokban alacsonyabb értékek voltak. Városi környezetben például Szegeden az országos és a helyi vidéki átlagoknál alacsonyabb volt mind a fertőzések és a halálozások aránya, mint más helyeken. Vidéki környezetben az I. világháború évéig, főleg a Stefánia Szövetség (kisded és csecsemővédelmi országos szövetség) megalakulásáig erősen becsültek a halálozási megnevezések, (nem a számadatok), hiszen a halálokot biztosan megmondó boncolást csak néhány ezrelékben végezték el. Az ilyen jellegű megbetegedések elleni védőoltást századunk harmincas évéig nem ismerték, egyetlen védekezési mód a környezeti tisztaság lett volna, amit falusi és tanyasi környezetekben alig-alig tartottak be. Igaz, az 1876. évi XIV. közegészségügyi törvény 1908. évi módosítása után a rendezett falvakban szigorúan vették a kutak ellenőrzését, a talajszennyeződés megakadályozását, aminek következtében a vízzel kapcsolatos fertőzések igen lassan „lefelé" mozdultak el, azokon a helyeken, ahol az egészségügyi felvilágosítás is működött, - a városi környezetben, iskolázott rétegeknél - látványos zuhanást mutattak. A vízminőség ellenőrzés, a folyópartok és árterületek tisztaságának biztosítása ugyancsak jó eredményeket mutattak, igazi javulást a már több alkalommal említett artézi-program hozott. A talaj- és a vízszennyeződéssel összefüggő megbetegedések kivédésével kapcsolatban az orvostudomány csak a környezeti ártalmak prevenciójával tudott védekezni, hiszen a vírusos és a járványos betegségek (pl. skarlát, kanyaró, szamárköhögés, himlő stb.) egy csoportjával szemben védőoltásokkal tudott védekezni, viszont a bakteriális jellegű kórokkal szemben (ilyen a dizentéria vérhas, tífusz, stb.) csak a higiénia eszközeit tudta alkalmazni. Ez vonatkozik a coli megbetegedésekre is, ami sokszor nemcsak a kórokozó jelenlététől, hanem annak „töménységétől" is függött. Természetesen az itt élő emberek szervezete a környezet mikrobiológiai klímájához alkalmazkodik, ezekkel szemben kiépít bizonyos védekezési rendszereket, és ehhez alkalmazkodik immunrendszere, viszont a bakteriális fertőzésekkel szemben ilyen védekezési mechanizmusok nem épülnek ki az emberi szervezetben. (Itt jegyzem meg, hogy az ember alkalmazkodási képessége mindig létezett, a rossz vízzel rendelkező vidékeken elterjedt a bornak, mint szomjúságoltó italnak az évszázadokra visszanyúló „alkalmazása", a gyermek és felnőtt lakosság nem itta a kútvizeket, borral oltotta szomját. (Ettől függetlenül bizonyos betegségekkel szemben az ember az adott környezetében „szerezhet" védelmet, kiépülhetnek szervezetében olyan „védelmi rendszerek" amivel szemben az odavetődő ember nem rendelkezik, könnyen megbetegedik.