Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 188-189. (Budapest, 2004)

TANULMÁNYOK - ARTICLES - Kapronczay Károly: A hazai vízszabályozások hatásai a magyar közegészségügyi állapotra

Ez utóbbi esetben a vármegyei főorvos egy-egy megyében csak meghatározott időben (esetleg két-három hónapban egy-egy alkalommal) tartott rendelést, felügyelete alatt gyakorlatilag képzett sebészek álltak, ám létszámuk vármegyénként nem haladta meg a 3-4 főt. A magyar orvosi kar megalapítása után sem sokat változott a helyzet, hiszen az 1841-ben megjelent - a Bugát Pál által készített - első magyar orvosösszeírás szerint Magyarországon összesen 400 orvosdoktor és 600 sebész működött. Az orvosok 45 %-a városban élt, a vármegyék és vidéki városok területén működők száma alig haladta meg a 200-at. Különösen rossz volt az orvosellátottság (hasonlóan a sebészekhez) a Duna-Tisza és az Alföld vidékein. Például 1841-ben a Felső-Tisza vidéki vármegyékben összesen 6, a Közép-Tisza vidéki városokban és vármegyében 28, a Tisza alsó folyása vidékén pedig 19 orvos, nem sokkal több sebész működött. 1851-ig az orvosellátás alapelve a területiség volt, így a vármegye nagyságától függetlenül alkalmaztak egy-egy orvost, járásonként egy-egy sebészt és bábát. A magyar szabadságharc bukása után Magyarországon is bevezették a birodalmi egészségügyi törvényeket, amely az orvos alkalmazásnál nem a területet, hanem a lakosság számát vette figyelembe. Itt a „szorzó" 5.000 volt, amit eleve nem lehetett a magyar királyság területén alkalmazni. „Engedményként" bevezették, hogy az egyetemet végzett orvosdoktor hiányában az egyetemi hároméves seborvosi tanfolyamot végzett sebészt is lehetett alkalmazni, viszont az így kialakított orvosi körzetek 85 %-a betöltetlen maradt. Igaz, a kormányzat arra is gondolt, hogy a városokban élő orvosok többsége vidéken vállal majd állást. Ez nem valósult meg, hiszen az alkalmazó önkormányzatok eltérő nagyságú fizetést adtak, kinevezésük csak meghatározott időre szólt, a vagyonosabb réteg hiányában a szegény lakosság betegség esetén sem fordult orvoshoz. Gyakran az orvos vidéken szegényebb volt az ott élő lakosságnál. Eleve nem jelentett különösebb vonzerőt a szegény vidék, főleg a nincstelen parasztságáról híres Tisza vidék. Az 1876. évi statisztika szerint a történeti Magyarországon 2.000 orvos és 2.547 sebész működött, akinek 51 %-a városokban élt. Az 1878. évi statisztika szerint a vidéki orvosi állások 56,8 -a, 1895-ben 83, 7 %-a volt betöltve. A lélekszámhoz kötött körorvosi állások 43, 2 %-a 1878-ban, 26, 2 %-a 1895-ben betöltetlen volt, amely ugyan jelentős javulást hozott az elmúlt évtizedekhez képest, viszont a betöltött állások 67,4 %-ban a körorvos valóban körorvos volt, legalább 6-8 falu tartozott működési területéhez, lélekszámtól függetlenül. Az államilag alkalmazott orvos csak a fizető és az igen gyérszámú biztosított beteget volt köteles rendszeresen ellátni, a biztosítással nem rendelkezőknél csak életveszély elhárítására volt kötelezve. A vidéki és falusi lakosságjelentős valóban nem fordult orvoshoz, gyakran csak a halál beálltát állapította meg a halottkém szerepét is betöltő orvos. A halál okát gyakran a kikérdezett hozzátartozó elmondásából állapította meg, a „betegség megnevezés" a leggyakoribb esetekben túlzottan „általános" volt. A vidéken, elsősorban a falvakban működő orvosok többsége - az 1908. évi felmérés szerint - úgy 74 %-a megélhetési gondokkal küzdött, kénytelen volt valamiféle kiegészítő foglalkozást is keresni, hiszen a falusi lakosság 90 -a képtelen volt megfizetni a minimális 10 krajcáros beteglátogatási díjat, nem beszélve a gyógyszerek költségéről. Ilyen körülmények között rendkívül megbízhatatlanok voltak az orvosi statisztikák, bár országosan közölték az egyes betegségben szenvedők szám szerinti adatait, a különböző betegségekben, járványokban elhunytak számadatait, életkori átlagait. A halálozási okok tekintetében a fertőző betegségek csoportja volt a túlnyomó, elsősorban - a századfordulóig - a kole-