Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 188-189. (Budapest, 2004)

TANULMÁNYOK - ARTICLES - Kapronczay Károly: A hazai vízszabályozások hatásai a magyar közegészségügyi állapotra

éles különbség mutatkozott a birtokos parasztság és a mezőgazdasági munkásság körülményei között. A helyzet a falvakban alig változott, bár a helyhatóságok elég következetesen valósították meg a településhigiéniai rendelkezéseket. A szervezett környezetvédelem elkülönült formái még a századfordulón alig voltak láthatók, de a folyók, tavak védelmét törvények védték, sőt a folyószabályozások, az árterületek gátakkal való védelme, az ingoványok és mocsarak lecsapolása; nemcsak mezőgazdaságilag hasznos vidékek bekapcsolását képezték, hanem számos fertőző, betegség (malária, tífusz, vérhas) látványos visszaesését is eredményezték. A századfordulón már élesen elkülönült a városi és a falusi helyzet, sokan már a „betegfalu" felélesztéséről kívántak kormányprogramot kidolgoztatni, amelynek célja a falvak kormány által finanszírozott - artézi kutas rendszerének teljes kiépítése, a szennyvizek elvezetése; az emberhez méltó higiénés körülmények kialakítása. A vidéki programot nagyban nehezítette, hogy a tényleges falusi lakosság kb. 20 %-a tanyán élt, az egészségügyi felvilágosítás hiányában alig fogták fel ennek szükségességét. A program kidolgozását valójában az I. világháború akadályozta meg, vagy két évtizedet kellett várni az újbóli felélesztésére. Az I. világháború előtt jelentős fejlődés volt tapasztalható a vidéki városok és nagyobb települések törvénynek megfelelő kommunális rendszerének kiépítése területén: a mai magyar városok és a trianoni béke következtében az utódállamokhoz került nagyvárosok kb. 60 %-a rendelkeztek vezetékes ivóvízrendszerrel, szennyvízcsatornázással és víztisztító rendszerekkel. A városokon belül a nagyobb arányt a belterületek, a kisebbet a külterületeik jelentették, bár az utóbbiakban a szennyvízelvezetés átlaga azonos volt a belterületekével. A tényen nemcsak az segített, hogy 1885-től kötelező lett a vízminőség mérése, 1892-ben felállították az országos feladatot is ellátó Fővárosi Bakteriológiai Intézetet, amely igen rövid időn belül vizsgálatokat végzett. Valóban szűrt szennyvizet engedtek a folyókba, a Tisza és a Duna vízminősége olyan volt, hogy szabad uszodákat is lehetett működtetni. Ugyancsak eredményes volt a folyópartok védelme, a szemétlerakás szigorú tiltása az árterületeken. A közegészségügyi állapotok rendeződése a statisztikák tükrében A Helytartótanács 1786-ban megalakult egészségügyi osztálya és az ország orvosi ügyeit felügyelő és irányító országos főorvos (protomedicus hungaricus) rendeletére a vármegyék azonos feladatait ellátó fizikusai (főorvosai) előbb féléves, majd negyedéves rendszerben kötelesek voltak jelenteni a hatáskörükben előforduló betegségeket, azok számát, az orvosmeteorológiai állapotokat, valamint az adott területen működő orvosok, sebészek és bábák létszámát. Az 1770. évi országos rendelet (Generale Normativum Sanitatis) szerint pontosan meg kellett volna adni a megbetegedések számát, viszont sok esetben egy fizikus két-három vármegyét is ellátott, adatait, részben a helyi közigazgatás, részben a felügyelete és alárendeltségébe tartozó sebészektől szerezte be. A korabeli medicina felfogásának és ismereteinek felelnek meg a betegség-megnevezések, bár a himlő, kolera, diftéria stb. azonos volt a mai értelmezésünkkel. A malária, az enterális fertőzések, a tífusz - amint az előzményekből is kitűnik - pontos differenciált diagnosztikai elnevezése csak az 1880-as évektől használatos. így a 19. századi adatok sok esetben „vagylagosak", valóban értelme-