Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 188-189. (Budapest, 2004)

TANULMÁNYOK - ARTICLES - Kapronczay Károly: A hazai vízszabályozások hatásai a magyar közegészségügyi állapotra

vágóhidak szennyvizének elvezetését, szűrését és nem közvetlenül a folyókba való levezetését. Ez vonatkozott az ipari jellegű szennyvizekre is. Városok környezetében legalább kétnaponta kellett biztosítani a szemét elszállítását, a város határán kívüli szeméttelepre, ahol szakszerűen kellett kezelni és eltemetni. A települések alapvető higiéniai követelménye a vezetékes ivóvíz biztosítása lett, amelyet lehetőség szerint mindenhová be kellett vezetni. A városi kutak ivóvízminőségét rendszeresen ellenőrizni kellett, a fúrt vagy artézi kutaktól legalább 30 méterre sem nyilvános WC-t vagy a talajon keresztül szennyező levezetőt tilos volt telepíteni. A szennyvizek levezetésére fő- és mellék-szennyvízcsatornákat kellett alkalmazni, amelyek a lakóházakból, az utcákból jövő szennyvizeket egy központi csatornába gyűjtötte össze és megfelelő derítőkön keresztül vezették el. A folyók partján lévő városokból és településekből a tisztított szennyvizet a város (település) alatt lehetett a folyóba bevezetni, míg más esetekben tároló medencékbe vezették. A törvény csak az alapelveket fektette le, amit a helyhatóságok anyagi erejüktől függően valósítottak meg, de a település tisztaságára vonatkozó rendeleteket kötelesek voltak megtartani. Ettől függően elég vegyes kép alakult ki, főleg a csatornázás, az ivóvízellátás szempontjából, a kisebb településeknél még a századfordulón is erős kifogásokat tettek a felmérések. 1893-ban megalapították a Közegészségügyi Építészeti Hivatalt, ennek kirendeltségeit az egyes helyhatóságoknál, amelynek feladata lett a települési kommunális rendszerek tervezése, engedélyezése és építésének előmozdítása. Ezek a hivatalok voltak hivatva elbírálni a lakó-, a köz- és ipari épületek terveit, elkészültük után ellenőrzési jogot gyakoroltak felettük. Városi körülmények között alapelvként alkalmazták, hogy a lakóházak és középületek vezetékes (vagy tisztított vízzel) legyenek ellátva, biztosítva legyen a szennyvizek elvezetése, rendelkezzenek árnyékszékekkel, az utcákat kövezzék ki stb. Ezek olyan követelmények voltak, amelyek nélkül nagyobb közösségek nem élhettek. Az 1885. évi ipari törvény ennek újbóli megismétlését alkalmazta az ipari vizek ellenőrzött elvezetésével kapcsolatban. Vendéglőt, kocsmát, kaszinót, általában közösséget befogadó intézményt nem lehetett nyitni folyóvizes (vagy fúrt kutas) lehetőség nélkül, biztosítani kellett a szennyvízelvezetést stb. A rendelkezés igen szigorú volt, aminek hasznosságát az 1880-ban megejtett - budapesti, kolozsvári; kassai, pozsonyi stb. - ellenőrzések is bizonyítják. E vizsgálat bizonyította, hogy a törvény után ugyan jelentősen javult a járványügy helyzete, de az ipari városok környékén hirtelen keletkezett peremvárosokban továbbra is nagy volt a gyermekhalandóság. Világosan bizonyítva az enteriális fertőzés, valamint a járványok és a társadalmi higiéné összefüggéseit. A települések vízellátásnak is köszönhetően 1914-re megszűnt hazánkban a kolera (csak emlékeztetőként: 1873-ban még 200.000 volt az áldozatok száma). A statisztikák szerint a kommunális víz- és szennyvízcsatorna-programnak köszönhetően valamennyi fertőző betegség visszaszorulását tapasztalták. A járványok elleni védekezésben főként a csatornázás és vízderítés sokat segített, de már pontosan nyomon követhetővé vált, hogy a csatornázatlan vidéki településeken - kivéve a városokat - mennyire változatlanok maradtak a vizektől és a szennyezett talajtól is függő betegségek. Összehasonlításként: 1880-ban 20 % volt az enterális (vérhas) fertőzés, 2,8 % a tífuszos, 8,5 % az egyéb fertőző betegségben elhaltak aránya. 1913-ban az enterális fertőzés 5,4 %, a tífusz 1 %-ra esett vissza, bár ekkor kezdett gyors ütemben emelkedni a tuberkulózisos halálarány. Ugyancsak figyelemre méltó, hogy városi körülmények között 40 % volt a saját ivóvizes, WC- és fürdőszoba-blokk, vidéken többnyire kutak és árnyékszékek voltak. Vidéken