Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 188-189. (Budapest, 2004)
KÖNYVSZEMLE - BOOK REVIEWS
Lozsádi K.: Nomen est omen. Orvosi szavaink mitológiája. Bp.. Medicina Könyvkiadó Rt., 2003. 140 p. Lozsádi Károly ajánlásában kiválóan megfogalmazza az orvoslás, az emberiség és a mitológia kapcsolatát. Ez a három dolog egyidősnek mondható, így érthető, hogy a betegségekkel és gyógyításukkal kapcsolatos orvosi fogalmakat sok esetben az ókor kultikus szókincsével fejezték ki: e szókincs használata máig fennmaradt. Számos olyan nagyszerű orvosi szótárral (Churchills, Dorlands, Stedmans, Brencsán, Donath, Simon, Visky) rendelkezünk, amelyek a szakmai kifejezések magyarázatán túlmenően a szavak származását is feltüntetik. Annál kevesebb azonban az olyan munka, amely e szavak mögé nézve keresi azok kultúrtörténeti magvait. Az alábbi összeállítás nem orvosi értelmező szótár szerepét kívánja felvállalni, hanem mint szótörténeti tár, elsősorban a ma is használt orvosi kifejezések kultikus gyökereit szeretné feltárni. A szerző a megidézett szavakat különböző fogalmakhoz, kulcsszavakhoz, címekhez rendeli, így jól elválasztható részekre tagolódik a könyv. Az első egység a „Szellem - Lélek - Test", a második az „Élet - Halál Túlvilág", a harmadik a „Fű - Fa - Virág", a negyedik a „Sors - Mítosz", az ötödik az „Istenek - Formák Funkciók", a hatodik a „Betegség - Orákulum - Gyógyulás", a hetedik a „Pharmakion", a nyolcadik a „Kiválasztott vagy kitaszított?", a kilencedik a „A nyelv maga is csak elhalványult mitológia" címet kapta. Nagyon érdekes és izgalmas szembesülnünk azzal, hogy egyik-másik - az orvoslásban mindennapos - szó, milyen hosszú és összetett kultúrtörténeti múltra tekinthet vissza. Mivel e szavak számos kapcsolatot mutatnak a klasszikus kor mitológiájával, így szerves részét képezik európai kultúránknak. A Lozsádi Károly széles alapokon nyugvó műveltségét bizonyító kötetet bőséges irodalomjegyzék zárja. A Nomen est omen rendkívül hasznos és érdekes olvasmány, a kiadványt esztétikus külseje még értékesebbé teszi. Senkei-Kis Zoltán Moehsen, J. K. W.: Betrachtungen über die Berlinischen Selbstmörder unter den Soldaten.( Hrsg.) Hans-Uwe Lammel. Hannover-Laatzen, Wehrhahn Verlag, 2004. 63 p. Johann Karl Wilhelm Moehsen (1722-1795) orvos, polihisztor, a német felvilágosodás jellegzetes, szinte tipikusnak nevezhető alakja volt. A porosz hadseregben elkövetett öngyilkosságok okairól írott tanulmánya nyomtatásban a berlini Monatschrift hasábjain látott napvilágot. A jelen kötet ugyanennek az írásnak korábban, 1787-ben, a berlini aufklärista-reformer „Mittwochgesellschaff"-ban tartott előadás-változatát tartalmazza, amely eddig kéziratban lappangott a levéltárak mélyén. A két textus - a nyomtatott és az előadásszöveg - ugyan csupán részleteiben tér el egymástól, az azonban, hogy miféle részleteket hagyott ki vagy dolgozott át a szerző a publikált verzióban, igen sokatmondó és fontos információkat nyújthat nekünk a korabeli berlini szellemi-politikai környezetről. Moehsen előadásában alapvetően két kérdésre keresi a választ: mi lehet az oka annak, hogy a berlini öngyilkosok zöme katona, illetve annak, hogy a porosz hadseregben oly „abnormisan" gyakori az öngyilkosság. A szöveg értékét nem csupán az adja, hogy effajta kérdést az 1780-as években más, fejlettebb országokban sem tettek még fel addig, hanem az a módszer is, amellyel Moehsen tárgyát elemzi. Statisztikus, kvantitatív analíziseivel ugyanis messze megelőzi korát, Quetelet jó ötven évvel később alkotott - és úttörőnek bizonyul szociológiai szempontú vizsgálódásaival is. Tudomány- és művelődéstörténeti értékén túl Moehsen eszmefuttatása rendkívül érdekes és megdöbbentő olvasmány is egyben, sokat megtudhatunk belőle a korabeli berlini életről, az elképesztő „indirekt" öngyilkossági metódusokról, a porosz hadseregben uralkodó rettentő viszonyokról, e hadsereg összetételéről (meglepő módon a porosz katonák zöme külföldön született), vagy éppen a legnépszerűbb öngyilkossági módról is (amely egyébként a vízbeugrás volt). A több szempontból is fontos szövegközlést a kiváló rostocki-berlini orvostörténész, Hans-Uwe Lammel, az eredeti közleménynél terjedelmesebb, elgondolkodtató, olykor filozofikus magasságokba emelkedő tanulmánya egészíti ki. E remek utószóból nem csupán a szöveg születésének körülményeiről, a szerző személyéről, a publikált és a levéltárban őrzött változat eltéréseinek okairól, az öngyilkosság felvilágosodás-kori megítélésének sajátos szempontjairól tudhatunk meg minden tudni érdemeset, hanem arról a folyamatról is képet kaphatunk, amelynek eredményeképpen az öngyilkossághoz hasonló társadalmi jelenségek a valláséról és a jogéról a szociológia és az orvostudomány „felségterületére" kerültek át. Ez a folyamat sok egyéb tekintetben mindmáig tart - és ha meggondoljuk, milyen óriási méreteket öltött manapság a társadalom „medikalizációja", azokat a szövegeket, amelyek e paradigmaváltás kezdetét jelezték, még inkább megbecsülhetjük. Magyar László András
