Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 188-189. (Budapest, 2004)

TANULMÁNYOK - ARTICLES - Kapronczay Károly: A hazai vízszabályozások hatásai a magyar közegészségügyi állapotra

mindmáig megoldatlan feladat. Elsősorban a szennyvizek bevezetését kifogásolta, valamint árterületének csökkentését gátrendszer kiépítésével. A Szombathelyen létesítendő kaszárnya szennyvízének eltávolításáról adott véleményében rámutatott a szennyvíznek a talajvízbe való bevezetésének veszélyeire. Szerinte a nagy mennyiségű szennyvizet a talajon keresztül történő szűrés után inkább egy vízfolyásba kellene vezetni. Ez a probléma időszerű, hiszen a falusi törpevízmüvek létesítésével az ásott kutakat a szennyvíz elemésztésére használták fel, ugyancsak fertőzve az altalajt. Különböző előterjesztéseiben gyakran foglalkozott a népbetegségekkel, a vidéken tapasztalható járványokkal. A vidék egészségi állapotán nemcsak a gyermekhalandóság megállításában, az egészségügyi felvilágosítás szükségességében és az orvosi ellátásban látta, hanem a vidéki lakosság környezetének jelentős javításában is. Szükségesnek tartotta például a folyók vadvizeinek lecsapolását, a folyók gátakkal történő védését, az árterületek csökkentését, hiszen számos betegség innen származik. A falusi környezet egészségi állapotának javításában lényegesnek tartotta a rendszeresen ellenőrzött ivóvízellátást fúrt vagy artézi kutak révén, a talajvizek levezetését, az árnyékszékek és közvetlen környezetük, istállók és a mezőgazdaságilag szükséges trágyadombok közegészségügyi ellenőrzését, pontos kimérését e területeken történő építkezések, kútfúrások stb. engedélyezését. Az 1876. évi közegészségügyi törvény ugyan előírta, hogy a mérnöki hivatalok minden esetben csak a közegészségügyi hatóságok beleegyező nyilatkozatával és tanulmányával adhatnak engedélyt építkezésekre, kútfúrásokra, csatornaépítésre, stb., bár a század végén rendkívül sok panasz merült fel, hogy orvosi hatóságok engedélye vagy nyilatkozata nélkül történtek ilyen engedélyek kiadása. Az esetek többségében az egészségi felvilágosítás hiányában kell keresni a választ, rendkívül alacsony volt az iskolázott hivatalnoki réteg egészségügyi ismerete. A közegészségügyi gondolat, a megelőzés országos szervezetének és szemléletének kialakítására jött létre 1885-ben. Az Országos Közegészségügyi Egyesület volt ez a szervezet, lapja pedig az Egészség, hogy az iskolázott rétegeket felsorakoztassa a feladat mögé. Ettől függetlenül jelentősen javultak az ország járványügyi adatai, ami nemcsak a medicina gyors haladásával, hanem a közegészségügyi állapotok javulásával is összefüggésben van. Valóban a nagy pusztító járványok: a kolera, malária, tífuszos megbetegedések gyakorisága csökkent, a megbetegedettek körében is kisebb volt a halálozás. Ám a döntő fordulat éppen a városi környezetben következett be. Az 1870-es évekig ugyanis bármilyen járvány legnagyobb halálozási aránya a városi vagy sűrűn lakott környezetben mutatható ki, főleg a csatornázatlan, minőségi ivóvíz nélküli településeken. Itt volt a legnagyobb az enterális fertőzés, amely a 0-3 éves korosztályban a legnagyobb számban pusztított. A gyermekhalandóságnak egyik döntő faktora éppen az enterális fertőzés volt, ezt követték a gyermekfertőzések (torokgyík, skarlát, kanyaró, szamárköhögés stb.). A környezetből való tipikus fertőzés a vérhas, a tífusz volt. A vázolt fejlődést nemcsak a tudományos kutatások biztosították, hanem az 1876. évi XIV. un. közegészségügyi törvény is, amely a települések közegészségügyi állapotáról rendelkezett. A lélekszámtól függetlenül minden településen elrendelte az ivóvízellátást, a szennyvizek elvezetését, a szeméttárolást, a városokban az ipari szennyvizek elvezetését és a temetőügyet. A törvény értelmében a folyók árterületén vagy mentén nem volt szabad szemetet tárolni, a szemétlerakó területet a folyó- és állóvizektől csak meghatározott távolságra lehetett telepíteni. Ugyanez vonatkozott ez a temetőkre is, ahol a sírok mélységét is meghatározták. Ugyancsak szigorú rendeletek határozták meg a vágóhidak tevékenységét: a