Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 188-189. (Budapest, 2004)
KÖNYVSZEMLE - BOOK REVIEWS
Friedrich, Ch. - Bernschneider-Reif , S.(Hrsg) unter Mitarbeit von Schierhorn, D.: Rosarium Utterarum. Beiträge zur Pharmazie- und Wissenschaftsgeschichte. Festschrift für Peter Dilg zum 65. Geburtstag. Eschborn, Govi-Verlag, 2003. 339 p. ill. A „Rosarium Utterarum. Tanulmányok a gyógyszerészet- és tudománytörténet köréből" címet viselő ünnepi kiadvánnyal a 65 esztendős Peter Dilg, a gyógyszerésztörténész, tanár és kutató előtt tisztelegnek a szerzők. A latin cím némi magyarázatra indítja a szerkesztőket: a középkorban, kora újkorban divatos „rosarium"-okra, „rózsakert" vagy „rózsakoszorú" címet viselő művekre utalnak, mert azokhoz hasonlóan ezt a tanulmánykötetet is a műfaji, témabeli sokféleség jellemzi. Egyben utalás a cím arra is, hogy a jubiláló tudós előszeretettel fordul kora újkori gyógyszerészettörténeti, orvostörténeti témákhoz. A könyvben publikáló barátok, kollégák és tanítványok témaválasztásai visszatükrözik Peter Dilg széles kutatási területét. A kötetet publikációinak felsorolása és névmutató egészíti ki. A szerkesztők előszava ismerteti Peter Dilg életútját. 1938-ban a bajorországi Landshutban, patikus családban született. Dédapja, nagyapja és apja nyomdokain haladva ö is ezt a hivatást választotta, humán érdeklődése azonban arra indította, hogy Marburgban latin filológiai stúdiumokat, történeti segédtudományokat is hallgasson. Doktori dolgozatát Euricius Cordus „Botanologicum"-járói, illetve ennek kapcsán a humanizmus korának botanikai irodalmáról írta. Részese volt a Gyógyszerészettörténeti Intézet megalakításának, amely a marburgi Philipps Egyetem keretén belül működik. 1972 óta ennek az intézménynek a professzora. Részt vett a „Lexikon des Mittelalters" szerkesztésében. Publikációi nagyrészt a kora újkori növény kutatással és a gyógyszerészi szaknyelv fejlődésével foglalkoznak. Nemzetközileg is ismertté tették nevét az általa szerkesztett, Paracelsuskutatásokat közreadó tanulmánykötetek, valamint az általa alapított „Pharmaziehistorische Forschungen" (Gyógyszerészettörténeti kutatások) c. sorozat. Részt vesz a Sudhoffs-Archiv és a Pharmazie in unserer Zeit c. folyóiratok szerkesztésében. Az első tanulmány a kétezer éves hagyományokra visszatekintő gyógyszer, a tömjén történetével foglalkozik (Vom Römischen und Brasilianischen Theriak). A terjéket a „gyógyszerek királynőjé"-nek, mindent gyógyító „panaceá"-nak tartották. Antik változata a feltalálójáról, Mithridatész Eupatór királyról „mithridatum"-nak nevezett keverék, ami az uralkodót óvta a mérgezésektől, főleg mérges állatok harapásától. A szer receptúrája a római birodalomban számos változatban élt tovább. Galénosz „De antidotis" c. munkájában leírta a receptjét, így maradt az utókorra. Végül az idősebb krétai Andromakhosz, Néró császár orvosa rögzítette azt az alapreceptet, amely hatvannégy összetevőből (köztük szárított viperahúsból) állt, és amely ezután a 20. századig - többkevesebb változtatással - tovább élt. Kari Heinz Bartels a gyógynövények középkori, földrészek közötti kereskedelmének kialakulását tekinti át (Exotica et transmarina: Arzneidrogen-Handel und Apotheke im Mittelalter und früher Neuzeit). Axel Bergmann a középkori orvoslás latin szókincsét, lexikográfiáját bővíti adatokkal (Beitrag zur lateinischen Lexikographie der mittelalterlichen Heilkunde) egy késő középkori latin szöveg, Mondino de' Liuzzi (1275 k.1326) traktátusának szövegkritikai elemzésével. Gyógyszerészettörténészek számára különösen érdekes lehet az a - három szerző közreműködésével készült tanulmány, ami arról szól, hogy milyen készítményeket takarhat a középkori sebészeti szakirodalom „gyógyító olaj" fogalma. Három tanulmány foglalkozik a 16. és 18. század jelentős orvos-gyógyszerészeivel: a Tabernaemontanus-nak nevezett Jakob Theodorral (1522-1590), Alexander Nicolaus von Schererrel (1771-1824) és az andechsi bencés szerzetessel, Felix Funkkal (1727-1797). A gyógyszer-névadások kulisszatitkaiba enged bepillantást Axel Helmstädter érdekes írása, amely az alternatív gyógyászat történetét kutatóknak is adatokkal szolgálhat (Zur Elektrotherapie des Schmerzes - oder: Warum heißt Voltaren Voltaren?). A „Voltaren" nevet viselő antireumatikum névadásának eredetét kutatja, és a híres, olasz fizikushoz, Alessandro Voltához vezeti vissza. „Úgy találtam, hogy a galvanizmus mindenekelőtt reumatikus megbetegedések, bénulások és látási zavarok ellen hatásos" - írta Volta egy 1803-ban kelt levelében.Az elektroterápiát már az antik időktől alkalmazták fájdalomcsillapítóként (ekkor még csak egyes tengeri halak áramütésszerü érintését használták erre a célra), a 18. század második felében Luigi Galvani kísérletei viszont máielvezettek az „állati magnetizmus" felfedezéséig. A Volta által kifejlesztett hordozható áramforrásnak köszönhetően a 19. században általánosan alkalmazták az elektromosságot az idegi eredetű és összefoglalóan „reumatizmus"-nak nevezett tünetegyüttes gyógyításában. L.V.J. Berlioz (1776-1848) az akupunktúra és az elektrostimuláció összekapcsolásával, az ún. elektropunktúrával kezelte betegeit. 1967-ig, a diclofenac felfedezéséig az elektroterápia volt az idegi eredetű fájdalmak elleni legfőbb fegyver, A „Voltaren" név tehát Volta megalapozó jellegű munkásságára utalhat - már amennyiben a névadók tisztában voltak e gyógymód történetével.
