Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 186-187. (Budapest, 2004)

TANULMÁNYOK — ARTICLES - JÓZSA László: Laboratóriumi és pathológiai vizsgálatok Bizáncban

lett szólnak az egész bélrendszert kitöltő galandférgekről {Taenia solium, Taenia saginata), sőt a borsókateregröl (Ecchinococcus granulosus) is. A bizánci orvosok leírásából (az említetteken kívül) a Fasciola hepatica és a Trichinella spiralis azonosíthatók (KENNEY 1973). Néhol az állatorvosi müvekben is megemlítik a lovak, szarvasmarha és disznó parazitás fertőzöttségét. Aetiosz úgy vélte, hogy a hengeres giliszta a gyomorban és a vékonybélben élősködik, bejuthat a gyermekek légútjaiba (görcsös köhögést okozva), vagy a hányadékkal kerül ki. Az apróbb élősködők tömegesen, a nagyobbak csekély számban ürülnek, az óriási (4-7 méter hosszúságú) galandférgeknek pedig csak néhány szelvénye {proglottis) hagyja el egyszerre a bélhuzamot. Megállapította, hogy a bélférgesség lázmentes, a páciensek erősen lesoványodnak, mert az élősködők élik fel a bevitt táplálékot. Féreghajtónak a savanyú és fanyar ételeket, valamint a fokhagymát ajánlja (ez utóbbinak valóban van ilyen hatása), rendszeres fogyasztásuk esetén a férgek szelvényei, vagy maguk a paraziták eltávoznak. Theophilosz Protoszpathariosz (9.-10. század) szükségesnek tartotta rendszeresen regisztrálni a távozó bélférgek számát, méretét, formáját, színét, a különböző fajták arányát, valamint az élő (vörhenyes) és elhalt (fehér) paraziták viszonyát. Az emésztőrendszerben élősködőkről szól a legtöbb feljegyzés, ám nemcsak ezeket, hanem egyiptomi vérvizelés kórokozóját a Schistosoma [Bilharzia] haemotobiumol szintén azonosították, noha a betegséggel szemben tehetetlenek voltak. Paulosz Aegineta (7. század) főként a lábon, a bőraljában elhelyezkedő és bullát képező Dracunculus medinensisX. identifikálta. A teljes féreg eltávolítására hosszadalmas és minuciózus technikát dolgozott ki, (lényegében napjainkban is ezt az eljárást alkalmazzák, a filaria extractioja 4-6 napot vesz igénybe). Érdemes megemlíteni, hogy ismerték és kezelték a fekélyekben, trachomas szemekben fellépő nyüvességet (myiasis), tisztában voltak a bábok detritust faló (s ezzel a fekélyt feltisztító) képességével, jól lehet nem tudták, hogy a légy lárváiról van szó. A kórházi felvételkor igyekeztek kideríteni a páciens esetleges exoparazitózisát (rühességet, tetvességet). Vizeletvizsgálat A vizelet megfigyelése az ókortól fogva hosszú időn át népszerű uroszkópiát jelentette. Ezzel a gyakori, de kevés diagnosztikus és terápiás értékkel bíró módszerrel alább részletesen foglalkozom, itt most csak a tényleges laboratóriumi eljárásokat veszem számba. A vizeletnézés hosszú időszakából, az excretum különös pontosságú megfigyeléséből az a haszna származott az orvostudománynak, hogy a 6. századtól kezdve egyre inkább kezdett kialakulni a vizelet laboratóriumi elemzése. Előbb csak durva módszerekkel (pl. fehérjevizelés kimutatása forralással), később azonban egyre finomodó technikával (három-pohár próba, az üledék átnézése nagyítóval stb.) diagnosztikus értékűvé vált a vizsgálat. A laboratóriumi (és uroszkópiás) megfigyelésekhez jó minőségű üveglombikok, hőálló üvegedények, vízfürdő, lepárló készülékek stb. álltak rendelkezésre (VARELLA 1996). A vizelet nemcsak vizsgálati, hanem gyógyszer-alapanyag is a bizánciaknál. Nyersen és forralva cseppek, ecsetelők stb. formájában, a 7. - 8. századtól pedig ureát állítottak elő, amit aztán széles körben alkalmaztak terápiájukban (JOZSA 2004). Sztéphanosz (7.-8. század) foglalta össze a kémlelés menetét. A friss, lehűtött, majd újból felmelegített vizelet észlelése az üledékképződés mennyiségére és arra ad felvilágosítást, hogy a kicsapódott rész teljesen, vagy részlegesen oldódik fel melegítéskor. Theophilosz Protoszpathariosz (9.-10. század) ötkötetes művének első volumene a