Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 186-187. (Budapest, 2004)
TANULMÁNYOK — ARTICLES - JÓZSA László: Laboratóriumi és pathológiai vizsgálatok Bizáncban
vizeletről szól. Közlendőit három nagyobb témakörbe fogja össze: 1/ Mi a vizelet? 21 A vizelet képződésének helye, 3/ A vizelet fajtái és differenciálásuk. A vizelet négy tulajdonságának, (szín, állag, folyadéka és üledéke) számbavételét tartotta fontosnak, a reggeli ürítés vizsgálatának jelentőségét hangsúlyozta. Érdemes összehasonlítani a vizeletvizsgálat mai menetét és a középbizánci időszak (750-1100) kórházaiban végzett megfigyelést (/. Táblázat). Ioannész Ahtuariosz (13-14. század), - bár helyenként keveri a vizeletnézést és a valódi vizsgálatot, - különös gondot fordított az üledék elemzésére, véleménye szerint a vízfürdőben felmelegített vizelet nem lesz hígabb, mint eredetileg volt. Aktuariosz vezette be, a jó minőségű, tiszta lombik üvegébe karcolt vízszintes vonalbeosztást, amivel a folyadék és üledék arányát határozta meg. A vizeletvizsgálókat nem orvosoknak, hanem vizeletinspektornak, vagy természet-inspektornak nevezte. Protoszpathariosz felismerte, hogy a cukorbajosok vizelete nagymennyiségű, híg és halvány. A cukorürítést a (felfőzött) vizelet megkóstolásával állapították meg (Ramoutsaki 2002). Sztéphanosz (7.-8. század) jött rá, hogy egyes esetekben a vizelet forralásakor fehér, oldhatatlan kicsapódás keletkezik, amivel tulajdonképpen a tömeges proteinuriát állapította meg, a fehérjevize lést számos betegség (vesebajok, vese és hólyagkő, gennyes fertőzések, tuberkulózis stb.) tüneteként tartotta számon. Niképhorosz Blemmüdész (1197-1272) bár nem volt orvos, hanem a nikaiai császárság költője, filológusa, filozófusa, hozzájárult a vizelet vizsgálatának finomításához. Korunkban már nemigen tudják, hogy Blemmüdész a 13. század első felében vezette be az ú. n. három-pohár próbát. A napjainkban is használatos eljárás lényege, hogy a beteg frakcionáltam három edénybe üríti vizeletét, az egyes részlegek vizsgálatából a húgyrendszeri elváltozás helyére lehet következtetni. A tudós költő azt találta, hogy az, ha az első frakció után a vizelet feltisztul, jó jel, mert a húgycső folyamatára utal, ami nem halálos kór, ám amennyiben mindhárom frakció azonos reakciót ad, a vese betegsége miatt rossz kórjóslattal kell számolni. Blemmüdésznek köszönhetjük a zsírvizelés (lipoiduria) felismerését, a nem gyakori, de súlyos következményekkel járó vesebetegség (nephrosis szindróma) tünetének leírását. Ioannész Zakhariasz Aktuariosz (14. század) kísérletei bizonyították, hogy a bevitt folyadék és a vizelet mennyisége eltérő, s ezt (helyesen) úgy értelmezte, hogy párologtatással (perspiratio) is távozik víz a szervezetből. Joannész Apokaukosz, a délnyugat-görögországi Naupaktosz város püspöke 1219-ben vetette papírra az alábbi sorokat: „ Idült betegségben is szenvedek, veséimben kövek vannak, amelyek időnként a péniszemen át ürülnek, olykor nagyobbak egy gabonaszemnél, nehezek és sokféle alakúak. És ezek sokszögüek, kocka, vagy piramis alakúak. Különféle alakjuk miatt felsértik a húgycsövet, elakadnak, rendkívüli fájdalmat és szenvedést okoznak. És amikor felszaggatják a falat, olyan fájdalmat okoznak, hogy a halál lebeg a szemem előtt" (DELEMARES 2000). Bár a főpap nem értett a medicinához, mégis rendkívül pontos leírást adott az apró vesekövek és vesehomok (és talán a kristályok) ürüléséről. Joggal tételezhetjük fel, hogy Apokaukosz nemcsak szabad szemmel, hanem nagyító lencsével 3 figyelte meg vizelete üledékét, pontosan meghatározva a kristályok alakját, nagyságát. A leírásból következtethetünk arra, hogy húgysav és sóskasavas (oxalát) kristályok távoztak. 3 Az ókori görögök nemcsak ismerték, hanem alkalmazták is a lencséket. A bizánci irodalomban alig esik szó nagyító lencsékről, de ismeretes, hogy akár tíz dioptria erősségüeket is elő tudtak állítani (GÁCS és SOLTÉSZ 1982). Ali. századtól rendszeresen használták a szemüveget, és a mai kézi nagyítókhoz (lupe) hasonlatos eszközöket is.
