Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 182-185. (Budapest, 2003)
KÖNYVSZEMLE - BOOK REVIEWS
Az orvoséletrajz-írás hagyományait folytatja és gazdagítja Hans Schadewaldt (Die Seefahrten des Basler Arztes Samuel Braun nach Westafrika), Dörnyei Sándor (Egy padovai magyar orvosprofesszor: Steer Márton) és Lampé László (Emlékezés Kenézy Gyulára, a Debreceni Tudományegyetem Szülészeti Klinikájának első igazgatójára). Varga Benedek Semmelweis Ignác személyét és felfedezését az utána következő időszak orvosi paradigmarendszereinek változása tükrében mutatja be, és a „Semmelweis-kultusz" kialakulásának körülményeit vizsgálja (Egy mítosz születése. A Semmelweis doktrína és a Budapesti Királyi Orvosegyesület). Az orvostörténelmet érintő művelődéstörténeti témák is helyet kaptak a kötetben: Buda József az időszámítás különböző történelmi módszereit foglalja össze (Visszatekintés az időszámítás módszereire a III. évezred küszöbén), Kemenes Pál a reneszánsz kor tudományos szemléletét elemzi (A reneszánsz tudományának néhány jellegzetessége). Szállási Árpád a Nobel-díj száz esztendejét tekinti át, különös tekintettel a medicina területét érintő díjazottakra (A Nobel-díj száz éve). A magyar orvostörténelem speciális területéről, a medicina és a nyelvújítás kapcsolatáról írt Vizi E. Szilveszter, aki az orvos nyelvújítók sorát ismerteti Váradi Lencsés Györgytől Almási Balogh Pálig, és megemlékezik a 20. századi orvos-szépírók jelentőségéről is („Szeretett nemzet betses nyelvének pallérozása" - avagy: a magyar orvos nyelvújítók). Gazda István hangulatos írása Arany János akadémiai titkár-alakját rajzolja elénk a korabeli dokumentumok fényében, és megismertet az Arany-kézirathagyaték hányatott utóéletével is (Az akadémikus melegre vágyik). A könyv utolsó írásaként H ont i József elemzi Schultheisz Emil „Traditio renovata" és „Az orvoslás kultúrtörténete" című tanulmányköteteit. Schultheisz professzor úr születésnapi köszöntő kötete olyan ajándék, amely nemcsak az ünnepeltnek, hanem valamennyi olvasónak örömöt szerez. Kölnéi Lívia Dobson Szabolcs: A Formulae Normales (FoNo) születése 1935-1941. Bp., Dictum Kiadó, 2003. 157 p. Az 1920-as évektől, a gyógyszerkereskedelmen belül Európa-szerte megnőtt a nagy gyógyszergyárak szerepe, a magisztrális orvosságait árusító patikus pedig egyre reménytelenebb konkunencia-harcra kényszerült. A gyógyszerészek elsőrendű érdekévé vált, hogy az általuk készített orvosságok is egységes formában, és tartalommal kerüljenek forgalomba, és hogy az orvosok ezeket a - szabott árú - gyógyszereket írják fel betegeiknek, hiszen csak így vehették fel a versenyt a dömpingtermékekkel és a gyógyszergyárak „különlegességeivel." E célból jelent meg például Németországban a STADA receptkönyve, amely a gyógyszereknek egyszerű, könnyen megjegyezhető nevet adva, az orvosokat megkímélte a bonyolultabb készítmények részletes felírásától, egyben visszaszorította az ármanipulációkra és piachódításra a legtöbb alkalmat adó „különlegességek" forgalmát is. A STADAreceptkönyvének hatására indult meg hazánkban a következetlen Nostra-mozgalom, majd ennek kudarca után az a folyamat, amelynek eredményeként létrejött a hazai tudományos kutatás, a gyógyszerészek és az egészségügyi közigazgatás együttműködésének gyümölcse, a Formulae Normales. Noha a Formulae Normales több kiadása sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket - hiszen a paradigmaváltás mégis csak bekövetkezett, és a gyógyszerkészítő gyógyszerészből végül is a nagyipar termékeit forgalmazó kereskedő, legjobb esetben szakértő-kereskedő lett - a FoNo tragikusan rövid történetén át izgalmasan mutathatók be azok a jelentős változások, amelyeken a gyógyszerész szakma, a 20. század első felében átesett, és amelynek eredményeképpen e hivatás új ön-meghatározásra kényszerült. Dobson Szabolcs izgalmas és sokoldalú dokumentumgyűjteménye a FoNo előzményeivel, születésével, illetve a körötte folyó, sokszor meglepően durva érdekharccal ismertet meg bennünket. A kötet négy főrészből áll: az elsőből a FoNo előzményeivel, a másodikból születésével, a harmadikból gyógyszerészeti és orvosi vonatkozásaival, a negyedikből pedig a FoNo reklámjával, fogadtatásával ismerkedhetünk meg. Az ötödik rész - afféle függelékként - a FoNohoz kapcsolódó humorból ad ízelítőt. A szerzőt nem csupán e dokumentumok alapos összegyűjtéséért és szisztematikus rendezéséért, vagy a hozzájuk fűzölt remek magyarázatokért lehet dicsérni - a „FoNo" elnevezés első említésétől, újságcikkeken át, titkos minisztériumi leiratokig, vagy egy FoNo-ihlette költeményig sok mindenre kiterjedt figyelme -, hanem azért is. mert „dokumentumregénye" segítségével a korabeli magyar társadalomról, annak működési mechanizmusairól is eleven, tanulságos és emlékezetes képet képes adni olvasóinak.
