Magyar László szerk.: Orvostörténeti Közlemények 178-181. (Budapest, 2002)
KÖNYVSZEMLE - BOOK REVIEWS
"stratégiájának" jellege módja Augustinusnak ugyanúgy sajátja, mint a kínai tudomány két neves auktorának Ge Hongnak (283-343) és Tao Hongjingnak (456-536). A késő antik-koraközépkori transmissio oralis traditiojának szerepéről ugyan lehetne vitatkozni, de nem biztos, hogy Schmidt hivatkozott, de nem részletezett többi munkája ismeretének hiányában, a recenzensnek lenne igaza. A kínai tudománytörténetben az oralis traditio existenliája talán kevésbé vitatott, mint a későantik-koraközépkori európai szöveg alakulásában, illetve szövegkörnyezet megítélésében. Az orvosi oktatástörténet iránt érdeklődő előtt bizonyára nem ismeretlen Michael Freyer, aki a középkori medicinától a modern biológiaoktatás bevezetéséig követi két kötetes, immáron alapműnek számító könyvében az orvosi diszciplínák természetrajzi alaptárgyai tanításának történetét feldolgozó munkája (recenzióját Id. Comm. Hist. Artis Med. 170-173 (2000) 207-212) további folytatásnak tekinthető, itt közölt instruktiv dolgozatában az emberi csontváz illusztrációjának alakulását követi a tankönyvekben. A tőle megszokott szellemességgel és egyben precizitással írja le és mutatja be számos jellegzetes ábrával a képek állandóságát és változásait a történeti fejlődés folyamán. Bepillantást enged a kulturális evolúció analízisének mai helyzetébe, különös tekintettel a kultúretológia egyes kutatási problémáinak vonatkozásában. Az ábrák kvalitatív változásainak, művészi értékének az oktatás minőségével való összefüggését kiséri végig a természetrajzi, orvosi alaptankönyvekben. A galenosi humorálpatológia befolyása alatt az ókor végén, és a korai középkorban az ábrák még erősen stilizáltak voltak. Reális alakot csak a 13-18. század között öltöttek. A 16. századi latin iskolák grammatikai tankönyveiben, az olvasási gyakorlathoz előirt természetrajzi szövegekhez kapcsolódóan, a már önálló természetrajzi tankönyvekben pedig csak a 19. században ábrázolják az emberi skeletonl mint igazi anatómiai képet. A reneszánsz idején a nagy latin iskolákban tantárggyá vált a természetrajz- természethistória és ezzel megnövekedett az illusztráció jelentősége. Az érdekes tanulmány Freyer orvosibiológiai tankönyvtörténeti kutatásainak előző könyveit kiegészítő újabb fejezete. Az orvosi-természettudományi tankönyvek történetével általánosságban Freyer egy harmadik müve foglalkozik, melynek recenziója a Würzburger Mitteilungennek ugyanebben a számában jelent cneg G.Henner tollából. A 17. század érdekes figurájával foglalkozik Siegfried Wollgast a Silesiaca fejezetben, Johann Johnston (1603-1675) skót származású, magát németnek valló, a maga korában Európa müveit országaiban jól ismert és elismert orvos és filozófiai író, több lengyel főúr udvari orvosa volt. Elismertségét egyetemi katedrára szóló meghívások bizonyítják, 1642-ben az Odera melletti Frankfurt egyeteme ajánlott neki katedrát, de Leyden és Heidelberg egyetemeinek orvosi fakultására is hívták. A meghívásokat nem fogadta el, mint ahogy a porosz választófejedelem udvari orvosi stallumát sem. Többször utazta be csaknem egész Nyugat-Európát, ám letelepedni nem kívánt máshol, mint otthonában, Sziléziában. Még az igazi polihisztorok sorába tartozik, a medicinától a zoológián, histórián, filológián és teológián át a filozófiáig sok tudományág müvelője volt. Filozófiájában neostoicista, etikájában (Enchiridion ethicum, 1643) eklektikus. A 17. században Európa-szerte olvasott müvei a 19. században már a ritkaságok közé tartoztak. Hogy a protestáns orvos "Thaumatographia naturalis" (1632) és "Naturae constantia" (1634) című müveit a Vatikán indexre tette, csaknem magától értetődő. Johnstonnál az orvosi és természettudományi tudás, valamint a humanista műveltség még teljes egységben jelenik meg. Comeniusszal való barátsága, természettudományos ismereteinek Comeniusra való hatása eddig nemigen volt ismert. Johnston és Comenius kapcsolatát még alig vizsgálták. A szerző ezt a hiányt is igyekszik pótolni. Tanulmányának ez a része bennünket kiváltképpen érdekel, miután a hazai tudománytörténet szempontjából Wollgast kutatásai különösen tanulságosak. Az orvosdoktori cím, a promotiós eljárás és a doktori értekezés körül Németországban 1949 óta folyó vita történeti hátterét rajzolja meg és az aktuális problematikáról számol be a würzburgi intézet, számos kitűnő írást publikált neves munkatársa, Dominik Grosz. Németországban az approbatio jelenti az orvosi működés feltételét. A doctor medicináé ettől független, az orvosi funkciót a gyakorlatban nem érintő, külön eljáráshoz és disszertációhoz kötött cím. Tudományos értéke esetenként erősen változó, gyakran vitatott. Egyes vizsgálatok egyenesen arra, utalnak, hogy a doktori cím megszerzése inkább társadalmi nyomás következménye, mint tudományos cél. A vita évtizedek óta a körül folyik, hogy az approbatioval együtt, külön rigorosum és disszertáció nélkül zárja-e az automatikusan megadott doktorátus az orvosi stúdiumot, mint Ausztriában, vagy ragaszkodjanak a tudományos munkához és nyomtatásban is megjelenő értekezéshez. A mindmáig megoldatlan probléma csaknem minden aspektusát, pro és kontra érveit olvashatjuk Grosz cikkében. Boldogító, minden felet kielégítő megoldás, úgy tűnik, most sem találtatott. Hans Lungwitz (1881-1967) nevét a Világirodalmi Lexikon nem jegyzi., és a német irodalom is inkább idegorvosként a psychobiologia megalapozójaként és Freud tanaival szemben a "biológiai filozófia" ismeretelméletének
